A fiú.
Tétován lépek ki a susogó fák közül a lombokat fésülő szélbe, kócos, fekete hajamat a vízpárával együtt csapja a szemembe egy-egy levegőpofon. Didergek, félek. A szürke part soványan húzódik a fémszínű, könyörtelen tengerig. Anyámhoz jöttem, övé a higanyfényű ház a tengeri szélben. Nem is emlékszem már anyámra. Mindenesetre furcsa háza van, ijesztő. Kilépek az erdő megnyugtató köréből a homokra, és most itt állok, vézna fekete fiú. Előttem az acélfényű habok súrolják a fakó homokot. A ház félig a vízen, félig a homokon áll, fehérszürke falú, sokemeletes, karcsú faépület, és a magas, rezgő levelű fák teljesen eltakarják az út felől bámészkodók szeme elől. A fák meleg, idegen, furcsa borostyánfényben áznak. Szürke, hideg és nyirkos a világ, benne pedig azok a valószínűtlenül meleg fényű fák, s mögöttük az ismeretlen… az ismeretlen ház. Összeszedem a bátorságom, megnyikordul talpam alatt a homok, és elindulok a ház felé. Anyám a teraszon áll, karcsú alakját körbeőrjöngi a széltépett fekete haj.
Az anya.
Jön a fiam. Micsoda nyűg… mi közöm hozzá? Semmi rokonságot nem érzek ezzel a félénk, halk szavú gyerekkel. Sápadt arcában keresni kell a szőlőszínű szemeket, mindig lehajtja, elfordítja a fejét. Mintha nem az én vérem lenne. Semmit sem érzek iránta, kellemetlen, hogy idejött, zavar surranó jelenléte, bátortalan, rebbenő mozdulatai. Ha meglát a folyosón, lelassul, beóvakodik az ebédlőbe. Nem akarom, hogy itt legyen, ahogy évek óta sosem akartam.
Egyedül ő érdekel. Tudom, hogy őrült, de minden idegszálam bizsereg a közelségétől, testem zsibbad a vágytól és érzem: hozzá tartozom. Az önfeladásig sóvárgok a férfi után, lángoló szeméért, furcsa szavaiért. Ő a házamért rajong, és miatta, érte én is szeretem ezt a távoli, szürke világot körülöttünk, a sárgán villogó faleveleket az ablakok előtt, a tenger hidegét, idegenségét. Megbűvölte a házam delejes levegője, engem pedig ő.
A vendég.
Milyen kellemetlen, sőt: félelmetes család… Miért hívnak az ilyenek vendéget? A kisfiú meg sem mer szólalni, az anyja mint a jégcsap, bár gyönyörű (az a vastag fekete haj!), és a férfi…! Teljesen idióta. Mindenféle ványadt, hóbortos, ráncos varázsló-forma kuruzslókat hív a házba, azok surrogva szaladgálnak puhatalpú papucsukban a kopott folyosókon. Köpenyük lebbenése halványabb, mint a foszlott függönyök. A férfi rettegi a ház baljós kisugárzását, pedig az tőle ered… vagy ettől őrült meg? A ház félelmetes, közönyös atmoszférájában persze igaza van.
Hiába hagyjuk el a házat, mintha mindig a hatása alatt lennénk: habókos és kiszámíthatatlan minden, még mi magunk is. És mindenki fél… mindig…
Váratlanul riadót fúj a férfi, egy kis folyosóban a földre, leterített vastag plédre parancsol bennünket. Ott ülünk a hirtelen rémületben négyen, a pokróc négy sarkán. Én hálóingben kucorgok, még annyi időt sem enged, hogy felöltözzek. Össze kell kuporodnunk, és a fejünkre húzzuk a színes, nevetségesen kockás pléd szélét. Tudjuk, hogy hibbant, mégis megtesszük, a nő szerelmében, a fiú ijedtében, de én vajon miért is? És ő pokoli hipnotikus erővel beszél hozzánk. Ő tudja, azt mondja. Mindjárt elered az eső, higgyük el, és akkor… a ház szétázik, mint a vászon, mint a tüll, a papír, és szétázunk mi is, és szétvisz a víz. Részeink belemosódnak a szürke tengerbe. Borzasztó hallgatni. Érzem már a szitáló esőt a bőrömön, és a félelem üres helyét átveszi a döbbenet: hát nem őrült. Nem. Ő tudta, igen, tényleg tudta. Még mindig beszél fakó, félelemtől fojtott hangján: a Gonosz küldi az esőt… elmosni a házat… minket.
A Démon.
Pokolidéző varázslattal küldöm a halálos esőt a Ház toronyszobájából a családra. Szívdobbanás.
