HTML

Cseppek

Álmomban vagy meditáció során látott meséim, képeim, szörnyeim és tündéreim sora.

Friss topikok

  • Van: kísért-et-ies (2008.01.23. 23:11) Hiány
  • Démétér: Köszönöm! (2007.09.04. 14:28) Víz-vágy-velem

Koboldkirály

2007.09.04. 14:31 Démétér

Törpék, koboldok rongyos táncát nézem, szilaj, extatikus forgásukat, bomlott szökkenéseiket a vad vörös-arany tűz körül. Rikoltásaik csengnek-bongnak a durva falak között oda-vissza. Lustán, jóllakottan heverek a királyi trónon, monumentális testemen, hatalmas hasamon, dús szakállamon végigcsorog a sötét, sűrű bor. Az alacsony kőbarlangban felkavarják az ünneplők a nehéz húsok és a kiömlött bor szagát, a tűz perzselő melegét. A lángok fényének aranya csillogóvá nemesíti a durva alakok féktelen táncát.
 
Fahangú döndüléssel berúgják a nehéz kaput: sovány, rettegő emberi lényt hurcolnak elém. Intek, és a kis fehér, csontos jószág elterül a lakoma asztalai előtt. Lábai, lógó fürtjei behorpadnak a vörös talaj erejétől. Arca nincs, vagy belesüpped a földbe. Az egész nyomorult alak maga a megadás. Ráengedik a kutyákat, de a koboldok sem türtőztetik magukat: hegyes fogaik tépik, marcangolják a meleg, véres, élő húst. Valahogy nem bírom ezt most nézni, forró könnycseppek bukkannak elő nehéz szemhéjam alól.
 
A gyomrom felfordul. Fel kell mennem földalatti palotámból a felszínre, nem bírom ezt a nehéz szagot, a rettegés hangjait, a koboldok vihogását… A gyökerek között támaszkodom, mohás köveken és fakó törzsű fák között botorkálok ki az avarillatú erdőbe. Nekihajtom a homlokom egy bükk hűvös törzsének, és átadom magam a sírásnak. Forró könnyeim lassan hűlnek, buggyanásuk gyöngyökké pereg le. Moccanatlanul, hangtalan zokogok. És a könnyek átváltoztatnak: a kövér és vad király fehér ruhás, reszkető lánnyá válik a holdfényes erdőben.
 
Ráhajtom fejem egy göröngyös dombra, és nyugodtan, arccal és tenyérrel a Hold felé alszom el a lepkeszárnyú éjszakában.
 
Reggel idegen hangok ébresztenek. Nem az én népem hangjai. Nem merek moccanni. Lassan közeledő, felkavaró hangok, mély, szaggatott, ugatásszerű, vágykeltő hangok. A rémület mozdulatlanságában várom és félem, hogy rám találjanak. A reszkető reggeli levegőben, lebegő levelek között, hátuk mögött a Nappal jelennek meg a fiatal favágók. Emberek. Nem látom az arcukat, árnyék takarja, de az aranyos fénysugár körbeöleli széles vállukat, keskeny csípőjüket, vad fejszéjüket.
 
Megállnak fölöttem. Középen a leghatalmasabb, fiatal, fekete fiú, kolosszális, gyönyörű testének izmait végigcsókolja a reggeli nap. A többiek mintha a válláig érnének, pedig ők is óriások. Az arca tétova, fölényes és félénk egyszerre. A fiúk ijedten néznek: gyönyörű vagyok, de őket gyerekkoruk óta rémítgetik a tündérek varázshatalmával. Bizonytalanok. Nem moccanok, bár egy pillanat sem kéne szitakötő-repülésemhez. Vibrálunk egymással szemben, várakozásunk kolibri-röpte lebeg az időben.
 
Megmozdul a legnagyobb, a fekete fiú. Rám hajol, rám nehezedik, lassan, ráérősen. A lélegzetvétel ütemére mozog a csípője, szívdobbanásra emelkedik és süllyed ütemesen, én pedig feloldódom a soha nem érzett kéjben. Fekete haját a Nap koronázza, izmai súlya az édes földbe mélyeszt, testem minden rezgése az övébe olvad. Arany-fehér szerelmezésünk szikrázó káprázat a halványzöld erdő gyökerei között.
 
Amikor véget ér, sandán vigyorgó társait elpofozza a közelemből; nem enged át nekik. Én édes kábulatban hagyom, hogy felkapjon, és elinduljon velem az otthona felé. Alig látszik még nagyobbnak a falu néhány lépés után, amikor én újra feléledek, és újra kívánom… Lerepülök a válláról, és hanyatt dőlök a legközelebbi fánál, úgy hívogatom. Felnevet, előre küldi a többieket, és megteszi megint és megint, számolatlanul, csodálatosan. Megáll a szél, a madarak a levegőben, nem mozdulnak a surranó gyíkok, és a faágakon fityegnek a pókhálóba akadt madárdalok.
 
Az erdő szélén válunk el; tenyérnyi mimóza-sárga szárnyú lepkeként libbenek le a válláról. Tudjuk mindketten: hiába mennék én a faluba. Majd az erdőben találkozunk.
 
Este a többiek várják már az ivóban, és gúnyolják: „Ugyan, nem lehetett tündér, ők az emberekkel nem…” Hiába dühöng, csak annál jobban nevetnek rajta. Öklét felsérti a visszadobbanó kemény deszkaasztal. Tehetetlen dühe odavonz, az ivó közepén lebegek a levegőben, és én felragyogtatom a levegőt magam körül – tündöklő díszben jelenek meg előttük, csillogó kábulatként, örvénylő vággyal teljesen.
 
Hívogató intésemre valamennyien indulnának, de én csak a szerelmesem fogom kézen, és kilépünk a kocsmából. Nem tudunk várni: a csapszék melletti rézsűnél nem jutunk tovább, és a holdfényben szeretkezünk a puha, harmatos fűben, hajnalig, időtlenül, a hunyorgó csillagok alatt. Reggel találják meg sápadt, összeaszott holttestét, és a pap nem meri megszentelt földbe temetni. Én pedig lemosom démonarcom a forrás vizében, amitől visszanyerem tündéri alakom.
 
Arcom halovány-szép a köveken csillogó víz felszínén, szemem tündöklése a haboké, bőröm a kövek sima bőre, vonásaim belesimulnak a rohanó víz hajlataiba.
 
A tündérekről szóló babonák felizzanak újra, még lázasabb, lidércesebb, vérrel keveredő történetek járnak szájról-szájra. Én egyesével kapom el a féltett, óvott, anyáik és feleségük kabaláit viselő favágókat, egyet mályvaszín fátyolban, másikat meztelenül, vagy drágakövekkel felékszerezve. Senki sem áll ellen, amíg már senki sem marad.
 
Mikor megöltem mindet, visszatérek végre a lakomámra. A föld alá. Visszaöltöm királyi alakom, a vad, hatalmas, szakállas férfiét, aki voltam és vagyok. Az idő itt nem úgy létezik.
 
A tűzteremben azt a szerencsétlent őrült koboldjaim még mindig marcangolják. Félresöpröm őket, és ölembe veszem a meggyötört fejet, vagy annak maradékát. Él még a nyomorult, bár alig maradt belőle valami. Hosszan, szorosan szájon csókolom, lehunyt szemem mögött feketeség. Az iszonyattól egyre bénuló erővel tiltakozik, hatalmam, erőm alig áll ellen cafatokra tépett, sorvadt izmainak. Elernyed, megérzi, hogy csókom közben széthullott darabjai visszatérnek a testébe, és újra felépül, egésszé, emberré.
 
Eleresztem, hadd fusson haza.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cseppek.blog.hu/api/trackback/id/tr95157256

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása