HTML

Cseppek

Álmomban vagy meditáció során látott meséim, képeim, szörnyeim és tündéreim sora.

Friss topikok

  • Van: kísért-et-ies (2008.01.23. 23:11) Hiány
  • Démétér: Köszönöm! (2007.09.04. 14:28) Víz-vágy-velem

Hiány

2007.09.13. 19:32 Démétér

Olvadó örvényben merülök alá az óceán aljzatára. Piros bogyókból készült ékszereket, korallszín, ágas-bogas fegyverzetet találok ott, magamra öltöm, és megyek tovább a Sárga Palota felé. A palota díszterme felvirágozva vár, jégszín emelvényén hófehér trónusom szikrázik. Elfoglalom a helyem.
 
Intek: hozhatják a kincseket. Úgy tűnik, újabb gazdag hajó süllyedt le hozzánk, hogy véletlenül-e vagy segítettünk neki – mint érdektelen – elfelejtődött. Arany ékszerek, gyöngyök és díszes ruhák bújnak elő egyesével a nehéz ládákból – annyira szeretem őket! Micsoda meghökkentő színek, milyen tomboló ragyogás! Aprócska, díszesen rámázott festmény is előkerül. Parancsomra felhozzák nekem a lépcsőn, átnyújtják… és én meglátom a legbájosabb kislány arcát, a föld és a tengerek legszebb, legédesebb teremtményét. Azonnal akarom.
 
Üvegharang palotám megcsendül a sebesség rúgásától, amikor türelmetlen száguldásom kirobbant a falai közül. A tengerfenéken hagyott tengerészeket faggatom: honnan szerezték a képet?! Az életet ígérem nekik, ha segítenek.
 
Együtt bukkanunk fel a kastélypark sziklás tengerpartján. Félelmük nagyobb hálájuknál, épp ezért beszélni nem fognak rólam; de hát kit érdekel?! Meg kell találnom a kis infánsnőt. Már közeledik is. Nehéz brokátruhája szitakötő-lebbenéssel repül utána, arany tincsei rugalmas felhők, csupa nevetés az arca. Álmodó szeme rám talál, és lelassul a tomboló repülés, most félénk kolibri-lebegés az egész pici lány. Hátrálok az óceán vizén, mögém fordul a világ, a könnyű hártya megtart, és aranyhidat húz lábaim nyomán. Árvácska-szemű játékom ámul és álmodik, pillantása még mindig az én szemem foglya, szatén cipellője megleli az aranyhidat. Lebeg felém a gyermek, és én hívom, egyre hívom, palotámba dísznek.
 
Ragyogva futja körül termeimet, kacagó hangja visszacsendül az üvegfalakról. A víz szikrázása megnevetteti, a kristályok elbűvölik, arca túlragyogja a vizet szurkáló napot. Díszes ruhácskája tömörebb és valóságosabb minden anyagomnál, kellemesen újszerű, mulatságos kis játék. Viszont hamar elromlik. Érthetetlen, de pár nap alatt kihunyt a ragyogása. Kiengedem a sötét vízbe, lassan távolodik… Nem kapálózik, csak mered rám tág, panaszos ibolya-szemekkel.
 
Muszáj eljutnom abba a palotába… a fenti, földi, valódi palotába. Ott tudott nevetni, játszani a kicsi évekig, valami van fönt, amit meg kell tanulnom. Felfoghatatlan az egész… Sötét fa- és fényes ezüstládákat töltök meg kincseimmel, gyöngyeimmel, nem akarok megválni tőlük. Ki tudja, mennyi időt kell fent töltenem?
 
Hódolattal fogadnak, bár – úgy veszem észre – nem a rangom miatt, hanem mert gazdag vagyok, hihetetlenül gazdag. A császári palota fogadást ad a tiszteletemre, vörös szőnyeget terítenek a tükrös padlóra, fényesítik a csiszolt tükröket, felgyújtják a gyertyák alatt roskadozó csillárokat. A császár fogad, tétova, hebegő öregúr, összefüggéstelenül motyog, és amint udvariatlanság nélkül megteheti: elhagyja a bált. Azt mondják, a felesége halála óta ilyen.
        Mikor halt meg a császárné? – kérdem, és földre sütött pillantásokat látok.
        Épp egy hete. Az óceánba ölte magát. Ott, ahol a kis infánsnő eltűnt a hullámokban.
Á, az én kicsi játékom. Jó helyen járok tehát.
        Van még gyermekük?
        Egy fiú.
Az nekem épp jó is lesz.
 
 
 
Egy hete vagyok itt. Egészen jól érzem magam. A ragyogás ugyan a nyomába sem ér az én palotáménak, az újdonság is kopik, de több a szerelem. Az utóbbi napokban talán mintha kerülnének a férfiak – persze, ők is hallják a pletykákat a nálam eltűnt szeretőkről. A hűtlen szolgálók mind ezt mesélik mindenhol, mióta elhagyták a házam. Kevesen maradtak, mióta a kertész megtalálta azt a három fiút a szökőkút tavában. Nem tudom ugyan, mi ebben az érdekes, de követ a suttogás. Annyira hiányzott a víz… Szerelmeskedni csak ott érdemes, abban a simogató, lágy, hűvös közegben – mennyivel érzékibb, mint a levegő! Nem tudok már a hercegre sem koncentrálni, átjár a víz utáni vágy. Maradnom kell mégis, még mindig nem tanultam semmit, még nincs semmim, amit odalent nem találtam meg.
 
Katonák jönnek értem egyszer, berúgják a kaput, és hálóingben vonszolnak ki az ágyamból, ki a villából, át a városon. Megmenekülhetnék bármelyik percben, de figyelnem kell: hátha most kiderül valami? Emellett nem is szórakozom rosszul, hagyom, hadd taszigáljanak, lökjenek a bíró pulpitusa elé. Várakozva, kíváncsian nézek fel: ugyan mit találnak még ki a szórakoztatásomra?
 
Dörgő szavakkal ostoroznak, gyilkosnak, szajhának, boszorkánynak bélyegeznek, fröcsög a düh és az elfojtott vágy a keskeny bírói ajkakról. Nemigen értem, mi bajuk velem, miért baj, ha meghal valaki, ha megölöm, ha nem él tovább – minek kell ebből ekkora komédiát csinálni?! Próbálok figyelni. Hátha kiderül – de nem értem, nem hangzik el semmi, amiből kiderülne számomra: miért olyan fontos az emberi élet, miért helyezik minden más fölé? Lehet, hogy ők sem értik? Nem tudom meg most sem, belöknek egy kis cellába, ahol mohón szeretkezem reggelig a börtönőrömmel.
 
Reggel hajnalban keltenek. Kinevetem a papot a feszülettel, ahogy fontoskodva, ájtatos arccal mórikálja magát a zárkámban. Sértődötten, átkokat szórva távozik.
 
Felkötöznek a máglyára, és én még mindig hagyom, engedem. Nem igazán értem, mit akarnak ezzel… Velem szemben is áll két máglya, az asszonyok rajta kétségbeesett, átkozódó roncsok, engem is átkoznak derűmért, értetlenségemért, rózsás arcomért, sima hajamért. Fellobbannak a lángok. Áh, értem, tehát a tűz…! Na persze a tűz nem fog rajtam, sisteregve gőzzé válik azonnal, ahogy a bőrömhöz ér. Látom, ahogy a szemközti boszorkák kínlódnak… égnek… meghalnak. Ó, ezek engem meg akarnak ölni?! Egyetlen fürge, óriási higanyszín hullámmal ömlök át a köteleken, megfojtom a tüzet alattam, és epezöld keserűséggel átkozom meg a várost, a császárt, a polgárokat.
 
Villámok repesztik meg az eget, és hólé-színű eső árasztja el a tereket, a háztetőket, és másnapra már Sárga Palotám szomszédja az egész város, a halott város, az óceán alatt.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://cseppek.blog.hu/api/trackback/id/tr6164807

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.