HTML

Cseppek

Álmomban vagy meditáció során látott meséim, képeim, szörnyeim és tündéreim sora.

Friss topikok

  • Van: kísért-et-ies (2008.01.23. 23:11) Hiány
  • Démétér: Köszönöm! (2007.09.04. 14:28) Víz-vágy-velem

Kis kék

2007.08.17. 21:02 Démétér

Üldögélt a kis kék tündér a forrás mohos kövén. Előtte hevert a sötét vizű katlan, amibe a forrás tiszta, sötét vize ömlött, a háta a gömbölyű, ősöreg, gyerekfej-forma köveknek simult, könyöke, talpa a szürke gránitra futó aranyzöld mohára támaszkodott. Elgondolkodva támasztotta állát a jobb tenyerébe.
 
A katlan vizéből, nagy, puha fehér valami emelkedett föl. Mint egy hatalmas, lágyhéjú kígyótojás. A tündér pedig csak nézegette a vizet, a valamit. A katlan körül álló haragoszöld fenyők puha árnyékot vetettek a sápadt fehér héjra, a víz lustán fodrozódott körülötte. Az arasznyi tündér csak figyelt.
 
Feltört a valami héja, körben felrepedt, és pöttöm fehér, vaksi béka mászott ki belőle. Kiugrott a partra. További sok-sok göröngynyi, sápadt béka követte, csak úgy pattogtak elő a kinyílt tojásból. A tündér mindegyik ugráson elmosolyodott, úgyhogy mire minden béka kiért a partra, a pici tündér arca csupa ragyogás lett. Ahogy lassan elfogytak a békák, a körben futó repedés mentén felhasadt a furcsa tojás, és puhán, slappogó hangokkal kinyílt, kitárult fehéres, nedves belseje.
 
Nyálkás, opálos, pulzáló Lény emelkedett ki belőle. Lassan formálódott, először a szépséges fej emelkedett ki belőle, majd megformálódtak a vállak, kinyúltak szépen, lágyan a karok, mintha nyílna egy magnólia-virág. Megjelent a lapos hason lefutó víz alatt a köldök. A fej hátrahajlott, az áll íve felnyúlt a Hold felé.
 
Felröppent a pici kék tündér, és kecses szárnyait zizegtetve lebukott a katlanba, a magas lény lábai elé. Lebegésre váltott a bokák előtt, helyben repülve, mint egy éjszín zománc szárnyú kolibri. Elindult jobbra, és lassan, spirálisan emelkedve a Lény körül körbe- és körbe- és körberepülte őt. Kitárt karjai nyomán a levegő szárazra, rugalmasra és puhára fújta az alak bőrét. És megállt az arccal szemközt.
 
A Lény – most már Lány – megelevenedett, megmozdult, és kiesett a partra. Halfarka nem tartotta meg a lebegő tojáshéjban. A kis kék tündér odarepült, és szétválasztotta a még vízen lebegő lábakat. Felállította a fehér, formálódó figurát, és tenyeréből égkék színt fújt a bőrére, sötét fenyőzöldet hosszú, tenger hajára.  Berepült az erdőbe, és virágokkal megrakodva tért vissza: mindet rászórta, ráhintette a lányra – a virágok pedig káprázatos, könnyű ruhává váltak az alakján.
 
Ekkor a kis kék tündér megállt, és lebegve gyönyörködött a teremtményében.
 
Elindultak ketten, együtt, ki az erdőből az emberek felé – a Teremtmény és a kis kék tündér. A picike még megállította a nagyot egy pillanatra az erdőben, hogy az arcán dolgozzon: megnyújtotta a szempillákat, cakkosra igazította a dús szájat, csillámmal hintette meg a szem környékét és szikrákkal a sötét szemeket. Tapsolt és nevetett örömében, ahogy egyre szebb és szebb lett a katlan vizében született lány. Séta közben kedvtelve simogatta, fésülgette a hosszú, tengerzöld hajat, virágokat tűzött bele, amíg kiértek az erdő szélére. Mögöttük dudorászott az erdő ezer hangja, alattuk domború háttal nyújtózkodott az út, mint az álmos macska, és a távolból látszottak a város háztetői. A városon túl emelkedtek a hókupakos, lila-szürke hegyek, de addig még utcák, terek, házak kövei szertelenül elszórva rajzolták a szeszélyes város mintáját a völgybe.
 
Kirándulók jöttek arra, épp az erdő szélén. A fák mögül figyelték a zöld nadrágos, pocakos férfit, ahogy széles kézmozdulatokkal, mély hangon magyarázva próbál tekintélyesnek és okosnak látszani, a kerek asszonyt, aki cinkosan nevet össze szöszke fiával a férfi háta mögött és a magas, vékony lányt, az arcába hulló hajával, aki lemaradva, nyomorultul, port rugdosva követi őket.
        Nem érted te ezt, Mária! – kongott a férfi hangja. – Nem így vannak ezek a dolgok. A fiúnak… érted – úgy kellene, ahogy a többieknek. Én ezt tudom. Húszévnyi szolgálat után csak tudhatok tán már valamit, de legalábbis többet, mint bármelyikőtök! – kidüllesztette a mellét, és a szemét – tulajdonképpen szeretetreméltóan – forgatta önnön fontosságának tudatában.
        Értelek, hát persze. – az asszony hangja táncolt a visszafojtott nevetéstől, mert a kisfiú az apja mögött járt, utánozva annak pöffeszkedő járását, ismerős szemdüllesztgetéseit.
A lány kíváncsian nézegetett be az erdőbe, megsimogatott egy fakérget, és ábrándosan, szomorúan nézett be a zöld homályba. Az anyja szeme elfelhősödött, amikor ránézett.
        Ó, te… ne legyél már ilyen szomorú! Gyere, egyél velünk málnát!
A sápadt lányon nem látszott az öröm, de engedelmesen előrement a szüleihez, a napraforgó-mintás kartonnal letakart kosárból bogyókat szemezgetni. Lassan távolodtak a város felé.
 
A Teremtmény egy fának simult a hátával, a fenyő tűi között átszűrődő fényt nézegette némán. A kis kék tündér ijedten lebegett. Nem mertek kimenni az eszegető családhoz. Féltek mindketten.
        Hogy jutunk így be a városba? Hogy jutunk így az emberek közé? – a tündér egészen kétségbeesett.
Azok az emberek mind… igen. Mind – hát… – rózsaszínűek. Mindegyiknek halvány, barackos-rózsás árnyalatú, majdnem fehér bőre volt.
 
A tündérke felrepült, a Teremtmény színét rózsaszínre változtatta – igazán csak próbából.
        De hát így nem vagy olyan szép! – hüppögte. – Így nem vagy tökéletes! Én nem hagyhatlak így!
Elsírta magát. És visszaváltoztatta a Tökéletes Szépséget újra kékké, hogy olyan szép legyen, mint az ég. És lemondott arról, hogy a városba vigye. Sírt, amikor elrejtette az emberek elől, de nem tudta, mi mást tehetne. Kézen fogta, és bevezette mélyen, mélyen az erdőbe. Vezette végig a puha talajon, a simogató fények között. A törpék megsimogatták a kezüket, a bokrok végigcirógatták a ruháikat, a szél megkönnyítette útjukat.
 
Csillogó, hatalmas ametisztet nyitott ki, csupa szikrázó lilaságba zárta a szépséget, és elrejtette a Titkok Barlangjában. Nem akarta, hogy kinevessék az ő szépséges, gyönyörűséges, álomi Teremtményét.
 
Sokáig sírdogált az erdőben.
 
Egy este, a vékonyka, manókörömnyi Hold alatt beóvakodott a városba. A kocka alakú, szürke kövek szuszogása kísérte bolyongását. Aludt minden. Finoman, álmukban lebegtek az üzletek fölött kifüggesztett ponyvák fodrai, a fák árnyéka pihent a földön, a házfalak is egymásra dőltek, hogy ne kelljen tartaniuk magukat. A függönyök megsimogatták álmukban az arra járó szellőt. Az emberek puha arca a párnára simult, szoros ölelésben aludtak az ágyon. A kék tündér odarepült hozzájuk, végigsimította homlokukat, szemöldöküket. Megcsiklandozta a szempillájukat, csókot lehelt a fülükre. Nagyot sóhajtott, és elkezdett mesélni.
        Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges tündérlány. Olyan szép volt, mint az ég: a bőre finom, mint a szélfútta, tavaszi ég reggel, amikor először csókolja meg a nap. A haja hullámzó tenger, a színe, mint a susogó fenyőerdőké. A ruhája csupa-csupa vadvirág. – és így mesélt nekik, reggelig.
Minden este más és más ember párnájához ült le, minden este valaki másnak mesélte el az ő csodáját.
 
Reggel az álmukból ébredő emberek tágra nyílt szemmel bámulták az erdőt. Voltak néhányan, akik meg merték osztani egymással álmukat, meséjüket.
 
Amikor elindultak az elsők, hogy megkeressék a Szépséget, a kis kék tündér elmosolyodott, és visszaült a katlan szélére, megtámaszkodott a gondolkodó köveire simított tenyerén.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cseppek.blog.hu/api/trackback/id/tr81142698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.