HTML

Cseppek

Álmomban vagy meditáció során látott meséim, képeim, szörnyeim és tündéreim sora.

Friss topikok

  • Van: kísért-et-ies (2008.01.23. 23:11) Hiány
  • Démétér: Köszönöm! (2007.09.04. 14:28) Víz-vágy-velem

A kút

2007.08.17. 13:12 Démétér

Előttem a világ; a gyönyörű griff fején túl nyílik elém a föld, ahogy repülünk fölötte. A sárga-barna tollak hang nélkül lebegnek, becézgetik a napsütést. Az ég halványkék körülöttem, szeplőtlen világos fényhalmaz. Suhanó röptünk lassul, ahogy a tenger egyre közeledik a látóhatáron. Az erős nyakra támaszkodom, és rásimítom a karjaimat a hatalmas szárnyakra.
 
Gyönyörű a világ: a meleg levegőben vibráló párától homályosan rajzolódnak ki a tengerpart szántóföldjei. Látni szeretném közelről, érezni, egyszer megérinteni az anyagot, a földet, a lenti mindenséget. A kíváncsiság bolonddá tesz: leugrom a griff hátáról, repülök, hullok lefelé. Megütöm magam, persze, homokos, sárgásszürke por borítja az utat, aminek nekinyekkenek. A jobb könyököm odaverem, a szám telemegy homokkal, de nevetnem kell az örömtől – hát ilyen a föld! Nagyon mókás, nagyon új, nagyon tetszik.
 
Az út széléről kis sapka széle bukkan elő. Kerek gombszemek hökkennek rám alóla. A szemekhez tartozó parány el is futna, mozdulatlanságában egyszerre látszik a támadó és a menekülő lendület. Emelkedik. Apró krumpliorr. Gyereknyi, széles kezek, csupa föld ujjacskák. Durva kék posztóruha. A törpe közelebb jön, arca morc, ellenséges, de nem a szemem kutatja: a ruhám, a bőröm, a nyakam nézegeti. Sipkák tengere pattog elő az út széle fölött – jön a többi törpe is.
        Mit keresel itt? – kérdezik. Nem tudom, melyik beszél hozzám, nem tudom őket megkülönböztetni; olyan egyformák, zöldek, kékek, szakállasok, gumóformák, morcosak. – Te levegő-ember vagy. A föld a miénk. Mi vagyunk a föld.
        Mit keresel itt? – most már fenyegetően hangzik.
        Szerencsét próbálok. – kimondom a régi mesékből rémlő mondatot, csak mert ez jut eszembe. Mosolyom rájuk sugárzik, de nem látják, mert sosem néznek az arcomba.
        Gyere velünk a föld alá! – motyogják mindannyian, földre sütött szemmel. – Majd ott megeszünk. – már másznak is rám, hegyes fogaik átszúrják a bőröm. Apró lapátkáikkal ütögetnek, harapdálnak furcsán, mintha nekik sem tetszene ez az egész, de hát – ez van – meg kell enniük.
        Dehogy megyek! – sárga-barna oroszlánná válok, üvöltve rázom meg magam, és lepotyognak rólam a torz fikarcok. Visszaóvakodnának, de elfutok előlük.
 
Undorodó rohanásom lassul, újra tudom élvezni a földet a talpam alatt. Sorra hagyom el a hullámzó fűfélékkel bevetett táblákat az út két oldalán. Fölöttem veszekednek a madarak, nem alattam – innen egészen más minden! Bogaracskákat látok küszködni a fűszálakon, gyűrött selyemnek látom a pipacsokat, mintha frissen keltek volna az ágyból. Kócosak a bogáncsok, és minden illatos! Különböző szagok, levegők, párák áradnak a legapróbb dologból is, szimatolom végig az utat, az állatok nyomát. A levegő egyre sósabb, ahogy haladok a tenger felé.
 
Az út szűkül, és fokozatosan keményedik, majd macskakőre vált. Gömbölyűre kopott szépséges gránitkockákon lépdelek. Színes faluba értem, ragyogó színű házai olyanok, mint az egymáshoz támaszkodó játékkockák. Minden ház előtt látok egy-két embert zöld ruhában, kékben, pirosban, sárga kalapban vagy vakító fehér főkötőben, az arcuk nevetős, pirospozsgás. Nem sokat törődnek velem, csak megbámulnak kicsit, ez minden. Egy duci asszony a fülénél fogva húz egy ellenkező, szeplős gyereket, a fiú vörös haja csupa kóc, és a méltatlankodó óbégatás közben hatalmas vigyor az arca. Cingár térdei kalimpálnak a bő nadrágszár alatt. Rám tágul kék szeme:
        Nézd, mama, oroszlán! – mutat rám a bal kezével, de az anyja hajthatatlan.
        Oroszlán, oroszlán, attól még ma spenótot ebédelsz!
 
Balra kovácsműhely zaja, aztán a fazekas csuprainak összekocogása, majd a szabóollók nyisz-nyaszatolása kísér. Fejem leszegve: figyelem az oroszlánmancsokat a köveken, ahogy puhán lépdelnek a köveken: flaff-flaff-flaff. A jobb mancs után a bal mancs, aztán a jobb, aztán a bal topánka, majd a jobb topánka: kipikopp-kipikopp. Szépen varrott sárga topánkáim lépdelnek a köveken, kényesen, gyöngyökkel kivarrva. Sudár, vékony derekam büszkén kihúzom. Arannyal és sárgával hímzett barna brokátruhám a földet söpri, gyöngyös pártám magasabbnak mutat a valóságosnál, szépséges barna hajam magas kontyba tornyozva, szemöldököm magasra emeli az arcom vonalait. Nagyon büszke vagyok arra, micsoda szép ember tudok lenni.
 
Bebillegek a főtérre egyenesen, kényesen. A főtér közepén áll a díszkút: látszik rajta, hogy a falu büszkesége, gömbölyű kövekkel kirakva, kétember-magas kovácsoltvas díszítéssel a kerék körül. Felugrom a kávájára, megkapaszkodom a tető szélében – azt akarom, hogy mindenki jól lásson és halljon.
        Férjhez megyek. – mondom, bevezetés nélkül, de mindenki felfigyel. Kíváncsian néznek rám, néhányan közelebb jönnek.
        Férjhez megyek ahhoz, aki kiállja a próbámat. Nem ismertek még, de most láthattatok – és a leendő férjem megkapja velem együtt a dombon túli malmot. Az az enyém, én ott lakom. Ládáimban gyöngy és arany áll. – most már egész szép kis tömeg áll körül, boldogan mosolygok rájuk. – Egyetlenegy próbát kell kiállni, és aki először teljesíti, azzal már ma együtt megyünk haza.
        Mi az a próba? – kérdezi egy szép, szőke fiú, hosszú, szögletes álla van, és valami agyagpoharat törölget – gondolom, a kocsmáros vagy a fia lehet. Kihívóan ütközik szürke szeme az én csokoládészín pillantásommal.
        Ugorj a kútba, és mássz ki egyedül, a magad erejéből. – felelem.
Egy fiú elmosolyodik előttem az első sorban. Őt eddig észre sem vettem, gesztenyeszín haja akár az enyém, vörös ruhája, fegyverei alapján vadásznak gondolom.
 
Egy percre elhallgat a tömeg, azután azonnal pusmogás kél, mindenki a szomszédjával tárgyalja a dolgot. Előszállingóznak az emberek a boltok mélyéből is, a háziasszonyok kötényben álldogálnak, a gyerekek játék közben félrecsúszott ruháikban rohangálnak összevissza, de mindig ide- idekukkantgatva, a boltosok tartózkodóan a hátsó sorokban beszélgetnek. A szőke fiú apja hosszú padokat hozat ki a főtérre, és elkezdi a sört felszolgálni a nézelődőknek.
 
A helyiek békések és nevetősek, könnyen barátkoznak: máris hoznak nekem egy szép nagy, faragott széket, és elhelyezik a főtér legmagasabb pontján. Nem tiszteletből: inkább a jó szórakozás miatt, ha már ilyen érdekes ötlettel álltam elő…
 
Elsőként a szőke fiú lép elő. Persze, rögtön gondoltam. Nevetve biztatják:
        Hajrá, Hans, neked biztosan sikerül!
Népszerű fiú lehet, látom, ahogy a sárga és rózsaszín ruhás lányok elhúzzák a szájukat. Gondolom, nem szeretnék, ha elvinném Hanst a faluból.
 
Hans billeg két lépést a kút peremén, kidülleszti a mellét, megmutatja a karizmait – impozánsak, tagadhatatlan – még egy hódító pillantást küld felém, és leugrik. Halljuk a csobbanást, majd a kaparászó, erőlködő hangokat.
 
Egy apó, úgy tűnik, a helyi vezetőmmé nevezte ki magát, rátámaszkodik a trónom karfájára, és mesél, mesél. Érces hangja van, kicsit borszagú és borostás, de szép a ruhája. Bort hozat nekem, jégbe hűtött kancsóban, tenyérbe simuló poharakkal.
        Hans egy bohóc. – mondja. – Szép kis pojáca, körülrajongják a lányok, de a fiúk kinevetik a háta mögött. Többet törődik a pomádéval, mint a munkával, iszik és verekszik, de azt meg ügyetlenül. Azért érdemes jóba lenni vele, mert szeret népszerű lenni: bort hozat a lányoknak, a fiúknak meg sört és pálinkát az apja kocsmájában. Gazdagok, megtehetik, hogy vendégül lássák a többieket.
        És te, bátyám? Rólad mit tudhatok?
        Engem hívj Gurlorov apónak, mindenki így hív. Állítólag ilyen hanggal nyelem a bort. Az igazi nevem régen elfelejtettem én is. – mondja, és nevet rám. Kicsit foghíjas, de ragyogón nevet, mintha kisütne a nap. – Én vagyok az orvos a faluban. Sok dolgom nincs, itt mindenki egészséges, csak körbejárok, és a legjobb házasszonyoknál ebédelek sorra.
 
Aggódni kezdek közben a napszőke fiúért, de látom: már a többiek is. Kérdőn néznek rám, és megegyezünk abban, hogy kihúzzuk Hanst. Nehogy valami baja essen egy ilyen buta próba miatt. Ha nem sikerült, hát nem sikerült.
 
Hans csapzottan, ázottan kerül elő, köpködi a vizet, bőre sok helyen sebes, karjait lenyúzták kicsit a kút kövei. Gurlorov apó odasiet, de nincs szükség a segítségére – Hans dühösen rohan be a kocsmába.
        Sikerült volna, ha nem húztok ki! – kiabálja vissza.
 
Kérdőn nézek az emberekre, de csak nevetnek – nem kell Hanst komolyan venni.
        Hamar kiheveri, estére már lesz vagy nyolc lány, aki megvigasztalja. – mondják többen is.
Felnevetek én is. Visszasétálok a székemhez, és hozatok oda egy asztalt és sok-sok széket. Elérte a kora délutáni árnyék a térnek ezt a felét, a vadgesztenyefák lombja alatt kellemesen hűvös a tér sarka. Apóval a balomon megkérem a többieket: jöjjenek ők is, együnk együtt egy ebédet. Illatos pecsenyéket és hűtött bort hoz ki a kocsmáros, aztán ő is leül közénk.
        Látom, nem haragszik a fia miatt. – szólítom meg.
        Ugyan! – nevet ő is. – Hans tanulhatna belőle, de úgysem fog.
 
Finom érintés a nyakam jobb oldalán: a vadász áll mellettem. Cirógatásától megborzong a bőröm.
        Megpróbálom én is. – hangja lágy és mély, de valahogy feledhető. Megpróbálja csokoládéscsésze szemének olvatag pillantását az enyémbe kapcsolni.
Már indul is. Pár lépéssel a tér közepére ér, és azonnal beugrik a kútba.
 
        Pavel erdész, de a vadat is ő fogja a kocsmáros számára. Halk szavú gyerek, ritkán jön be közénk. Az anyjával él a domb szélén, egészen a fenyők alatt. Szerintem unalmas. – mondja Gurlorov apó.
        Apókám, még egy kis bort? – csúfolódom vele, mert már így is kicsit kóvályogva kapaszkodik a poharába. Rám nevet, és felcsuklik. Felemeli a poharát.
        A legszebb idegenre, aki a mi városunkból házasodik! – és lehajtja a bort, ami az állán kétfelől csurog a nyakába.
 
Én is elkábulok kicsit a bortól, az egyre hosszabbodó árnyékok között elnézem a vidáman trécselő embereket, akiknek déli harsány hangja elhalkul, a bortól és a nehéz ételektől elnehezül a fejük is. Hátradőlök, félig lehunyt szemhéjam alól figyelem az asztal körüli zsongító beszélgetést. A fák lombja még arany fényben fürdik, a tövüket már a homály takargatja be.
 
        Húzzuk ki a vadászt. – mondom tétován, és egyetértenek velem. Nem hagyhatjuk órákra a kútban. Pavel megkönnyebbül, amikor végre kikönyököl a kút mélyéből, és köszöni – azt mondja, már segítségért kiabálni sem volt ereje. Elneveti magát, vizes fürtjei a homlokába hullanak.
        Nem voltam elég erős. – mondja, és mélyen a szemembe néz.
        Nem, nem voltál elég erős. – hagyom jóvá. Látom, hogy őszintén meglepődik a válaszon.
 
Felállok, de még nem tudom, hogyan köszönjek el. Álmosodó arcok néznek rám, a kocsmáros már hordatja vissza a székeket, padokat. Sorra nyílnak ki a házak fényszemei. Vajon hova megyek éjszakára? Ide nem tartozom. Téblábolok ügyetlenül.
 
Sápadt, fekete férfi jelenik meg a szürkületben. A falu vége felől jön, az emberek mögött szinte világít a fehér arca. Látom az arcokon: ismeretlen számukra is, idegen, furcsa. Szoros fekete ruhája díszes, fényelnyelő, haja éjszakaszín, arca egészen fehér. Egy szót sem szól, csak felugrik a kút szélére, rám néz egy szívmegállító pillanatra, és leugrik. A csobbanás hangja más, fémes, mintha ezüstharangot ütöttek volna meg. A tömeg előredől.
 
Mindenki a kút közelébe húzódik. Utat nyitnak nekem. Húz a kút, húz a mélye. Pár percnyi néma várakozás. Leszólnak érte, de nem felel. A hangok ide-oda csengenek a kút falai között. Várunk. Leszólnak még egyszer, hangosabban. Csak a kérdező hangja verődik vissza a kút mélyéről, sötétkéken, búgva. Reszkető csend, lassan telő percek, órák. Mintha nem járna a levegő sem. Megjelennek a fejünk fölött az első csillagok.
 
Ijedten tördelem a kezem.
 
A férfi végre kiemelkedik a kútból, és talán egy pillanatnyi ideig még lebeg is fölötte, mielőtt a kávára támaszkodna. Én… megdobban a szívem. Ha vizes is, egyáltalán nem látszik rajta. A fekete figura nem válik el az éjszakai égtől, a csillagok rajzolják körbe az alakját. Lehajtott fejét felemeli, szeme azonnal rám talál. Szeme mélyebb, mint a kút, egészen elveszek benne.
 
Nem tudok szólni, meg vagyok hökkenve. Én a faluból akartam férjet választani, de… nyilvánvalóan kiállta a próbát. Valamiért félek tőle, de mit tehetnék? Szó nélkül felé nyújtom mindkét kezem. Megérinti, megfogja a kezeim, és megcsókol. Szája hideg, a bőre illata idegen, talán páfrányokra emlékeztet, vagy ősöreg fenyőkre. Beleborzongok, mintha gyöngyszemek szaladnának végig az ereimen.
 
        Te vagy a férjem.
 
A falu elcsendesedik, az emberek várakozón néznek rám: védenének is, küldenének is. Idegen vagyok nekik én is, mégis féltenek ettől a különös, néma fiútól. Én is furcsán érzem magam – vonz és taszít egyszerre. Rám nevet, kivillannak hegyes fogai, de felderülő arcától mégis megnyugszom. Hozzásimulok, és úgy érzem: otthon vagyok. Kitör az éljenzés és ünneplés. Éneklő emberek kísérnek minket a város határáig, az erdő felé. Lobognak a színes szalagok az éjszakában, virágok hullanak a fejünkre, és mi egymáshoz igazítjuk a lépteinket. Átölel, mintha faág fonná át a vállamat.
 
Sétálunk egymás mellett, kézen fogva, lehajtott fejjel. Lassan elmarad mögülünk a kisváros fénye, hangja. Elmaradnak belőlem a kétségek is. Talpunk alatt kő, aztán por, majd moha, gyökér. Az erdőben egyre mélyebbre járunk, és én egyre mélyebbre járok a szerelemben. Keze hűvös, biztos és kemény, betölti minden porcikám, csak vele és benne létezem. Susog a fák lombja a fejünk fölött, a csillagok ugrálnak az ágak végein. Ő az én párom, társam, a tökéletes. A fák állnak sort éjszakai sétánkhoz.
 
Eltelek a néma éjszakai levegővel. A lábam elé figyelek, a gyöngyös topánok újra oroszlánmancsok az erdő talaján. Felsandítok rá, de nem rémíti meg a változás: troll alakban néz rám vissza. Egészen váratlanul ér a támadása. Kőszerű tagjai leszorítanak, szeme eltűnik a sziklaarcban, hiába tusakodom oroszlánként, lányként, oroszlánként, a teste erősebb és nehezebb, vadabb és nyersebb. A döbbent ijedtséget béna fájdalom váltja, gerincem roppan egy ellenséges gyökéren, és ő belém hatol. Az erőszak kimondhatatlanul fáj, a kő hidege és durvasága átjárja a testem, felsérti, összesebzi, megalázza. Gyűlölöm magam a nem akart, ám mégis érzett gyönyörűség miatt. Fájdalmam végigsikolt az erdőn, és a pusztulás söpör át mindenen. Elájulok.
 
Halott erdőben ébredek egyedül. Kiégett, puszta föld és pernyével borított homok hever fáradtan alattam, a fák tétován billegnek, eldőlnének, de nincs hozzá erejük. Amerre a szemem ellát, minden hegyen, dombon és völgyön szürke-fekete halál tenyészik.
 
Összetört minden csontom, furcsa a kín: még sosem éreztem ennyire, hogy testem van, hogy anyagból vagyok. Talán repülni sem tudnék, ha volna is erőm megpróbálni. Elvonszolom magam a malomig, amiről úgy mondtam: az enyém. Nem tudom, honnan tudtam a létéről, nem tudom, hogyan ígérhettem a faluban – de most megtalálom, és valóban ott áll, a domb mögött, ahol elmeséltem. Az erdő közepén, a gömbölyű köveken futó patak mellett. Belépek a faajtón, lerogyok a székre a faasztal mellett. Összeroskadok. Könnyeim nem gyöngyként peregnek: lencsét sírok és borsót. A szemek hatalmas halmait zsákokba töltöm, és a lencsés és borsós zsákok között összekucorodom aludni. A padló fája nyom és nyomorgat, de nincs erőm megmozdulni.
 
Ősszel ébredek, azt hiszem. A holt földön nem látszik változás: nem hullanak a levelek, hisz rég elégtek mind. Az ég azonban már szürke és nyirkos, esőszagú, és varjak keringenek éhesen a dombok felett. Éhes vagyok és rongyos, fáradt és szomorú. Nyikorog az ablakom – most veszem csak észre. Talán erre ébredtem fel. Kezem reszket, beleejtem az ölembe, de így sem nyugszik. Valamit csinálnom kell. A nyár biztosan elmúlt már, heteket aludhattam át.
 
Megfogom a lencsés zsákot, amit még bánatom első napján sírtam össze, és valahogy a hátamra veszem. Pokolian meggörnyedek alatta, gerincem minden pontja külön sajog a súly alatt. Nagyon nehéz. A súly belenyom a földbe, ahogy topogok lassan az erdőn át a falu felé. Minden szívfájdalmam a hátamat nyomja, szorítja le a földre, és mégis mennem kell. Már támolygok, mire a puha port felváltja a szürke kő a talpam alatt.
 
Beérek a városba, lépteim csoszognak a gömbölyű köveken. Görnyedtemben is látom, hogy a régen színes falak égetten, feketén állnak sorfalat, hogy ember alig jár az utcán, hogy kopár lett minden. Nem tudok feljebb pillantani, mert félek, hogy ha leesik a lencse súlya a hátamról, többé nem tudom felvenni. Emlékezetből, szinte térden csúszva érkezem a főtérre, ahol ledobom a zsákot. Végre kiegyenesedhetem. Ó… fáj látni a teret. Minden szürke és fekete, korommarta, szélfútta. A valaha gyönyörű, árnyas lombú vadgesztenye csupaszon mered az égre, összefirkálva a szürke felhőket.
 
        Lencse van eladó! – én is elhalónak, gyengének hallom a saját hangom.
Emberek jönnek körém, vagy ismeretlenek, vagy csak a komorság teszi felismerhetetlenné az arcukat.
        Ó, drágám! – mondja egy aprócska asszony. – Nincs itt pénze senkinek. Tavasz óta éhezünk. Felégett a környék, nincs gyümölcs, nincs búza, nincsenek állatok… Ami pénzünk volt, már rég élelemre cseréltük a szomszédos falvakkal, városokkal.
Sírni szeretnék. Úgy látszik, elfogytak a könnyeim. Csak állok bután, bénán a szürke tér közepén, az ostoba zsákom mellett. Mit akartam?
        Kérnétek nekem egy mérőlapátot a kocsmárostól? Szétosztanám a lencsét, ha nem bántódtok meg.
Megsimogatják a karom. Ők még tudnak sírni: könnyel telik meg a szemük. Kapok lapátot, és sorba állnak előttem kis zsákokkal, edényekkel. Minden családnak tudok adni egy szép adag lencsét. A vörös hajú kisfiú, akit először spenóttól menekülni láttam, a sor végéről rám vigyorog, a fogai kicsit kajlák, de ragyogó fehérek. Belekócolok a hajába.
 
Könnyebb háttal, gerinccel megyek haza, továbbra is éhesen, egyedül. Újra lekuporodom aludni, nem tudok mást tenni, nem is akarok. Bár… kitakarítok még előtte, mert a nyikorgó ablakon át a szél behordta a port, a pernyét a házba, a fapadló réseiben sötéten üldögél a halál. Söprés után vízzel locsolok fel mindent, és mire megszárad, finom tiszta, faillatú, borostyánfényű lesz a szobám. Az ágyat is észreveszem az árnyékos sarokban. Végre lefekhetek. Dunyha alá húzódom – hideg van már.
 
Hosszabbak az árnyékok, amikor ébredek. Puha, borostyán napsugár cirógatja az arcom. A moha aranyszínben csillog az erdő földjén és a fák tövén. Csípős a reggel, amikor útnak indulok a borsóval a falu felé. Már meg sem próbálom eladni az élelmet. Az emberek bátortalanul, de kedvesen jönnek elém, és amikor kérem a mérőlapátot, az egyik lány elkezd énekelni. Nem valami erős, bátor, zengő ének ez, hangocskája gyenge és bizonytalan, de mégis: ének cseng-bong a szürke falak között. Most látom: az őszi esők lemosták a korom nagy részét a falakról, már nem csupa fekete, csupa szürke a városka.
 
Marad egy nagy adag borsóm, amivel nem tudok mit kezdeni – soha életemben nem ennék meg egyedül ennyit. A kocsmáros sürög-forog, tüzet rak a főtéren, kerít egy bográcsot, és közösen főzzük a borsót. Most már mindenki énekel, bár fázósan húzzák össze magukat egymás közelében, egyre közelebb húzódva a melegítő tűzhöz is.
 
Beleeszem a megfőtt borsóba – jé, hisz hónapok óta nem ettem. Mohón eszem, a meleg borsó átmelegíti egész fagyott, lélektelenné szürkült szomorú életem.
 
Tartóztatnak, hogy maradjak a faluban, de én mennék: hiszen dolgom van! Amikor hazaérek, a malom mögötti területet tíz körmömmel kaparom, ásom fel, és a hajam közül búzaszemeket fésülök, pergetek ki. Nem fekhetek az ágyba: ráfekszem a földre, beborítom, mint egy hólepel, és tavaszig alszom rajta. Amikor jövőre kikel az aranyló búza, vörös pipacsok és búzavirágok körítik, madarak énekelnek fölötte és körbesusogja az erdő.
 
A búzát learatom, és lisztet őrölök a malomban. Teszem a dolgom öntudatlan. Amikor elkészül a finom, fehér por, zsákokba töltöm, és elképedek: honnan tudom én, hogyan kell lisztet csinálni?! Három hatalmas zsáknyi lisztet őröltem a vízimalom segítségével, a csendben somolygó patak vizével. Talicskát találok a malom mögött, rárakom a zsákokat, és dudorászva elindulok a falu felé.
 
Lépteim újra – kipikopp – vidáman kopognak a köveken. Gyöngyeim, pártám rég elhullottak, ruhámon semmi dísz, de a hajam kibontva öleli körbe a vállam, a derekam, gesztenyeszín hullámai ragyognak a tavaszi fényben. Balról kijön a kovács:
        Jó reggelt, tündérlány! – integet felém. Mögötte izzik a kemence, dolgoznak az inasok.
        Jó reggelt, szépségem! – mondja a fazekas, könyékig csupa agyag a keze, az arca ragyog, a bolt kapuja mellett színesre festett csuprok, bögrék billegnek egy girbe-gurba állványon.
        Jó reggelt, kisasszony! – szalad elém a szabó is. A kezében szépséges fehér ruha, csupa csipke, mint egy álom, sárga szalagok díszítik a derekát, nyakát, puffos ujjait. – A ruhát szívesen magának adom ám, ha kéri!
        De hát én az erdőben élek, bácsi! – szabadkozom. – Nem való oda egy ilyen gyönyörű ruha.
        Nem az erdő a lényeg, hanem hogy te viseled. – mosolyog rám.
Zavarba jövök, de elfogadom. Tényleg nagyon szép ruha, és biztosan jól állna. Egy pillanatra a szívembe szúr, hogy ő nem lát benne, de a fájdalom el is múlik azonnal.
 
Ragyog a napfényben a főtér, a ragyogó nap tiszteletére virágokkal díszítették fel a díszkutat, a lámpásokat, a kapukat, az ablakokat. A kocsmáros kihordtatta az asztalait, jókedvű emberek söröznek mellettük. A gesztenyefa szétteríti tenyér alakú leveleit, kúpos virágai bólogatnak a fényben.
 
Betolom a lisztes zsákokat a térre, és – mint régen – felugrom a díszkút kávájára.
        Elmegyek. – bevezető most sincs, de azonnal figyelnek rám. Itt… itt szeretnek engem.
        Elmegyek a malomból, a falu környékéről. Elindulok az erdőbe. – eszembe jutnak a törpék, és újra ennyit tudok csak mondani: – Szerencsét próbálni.
Ott van az emberek között Hans, kétfelől lányok kerítik, egy rózsaszín ruhás édes szöszke, dundi karokkal és kerek arcocskával, és egy égszínkék-ruhás göndör vörös, aki el sem engedi a karját. Mindhárman szomorkásan néznek rám. Pavel idős asszonyba karol: azt hiszem, az édesanyja lehet. Gurlorov apó felém furakodik a tömegben. Még beszélek, amíg el nem sírom magam.
        Ezt a lisztet azért hoztam, hogy utoljára valamit szétoszthassak köztetek. És hát.. a malmomat is szeretném valakire rábízni. Jó malom, erős és nagy, egyedül meg tudtam őrölni ezt a sok lisztet. – és itt elszakad a fegyelem, elsírom magam. Könnyeket sírok, igazi, sós könnyeket, a víz végigmossa az arcom, megcirógatja a szempilláim.
 
A kis kócos, vigyori kölyök a kezembe csúsztatja a kezét. Az anyjára nézek:
        Odaadhatom a malmot? Szeretném, ha a fiúé lenne, ha felnő.
        Köszönjük. – suttogja. – Elfogadjuk.
        Akkor most igyunk együtt egy pohár bort. Remélem, meghív egy pohárra, kocsmáros úr. – kérdőn emelem a szemöldököm, de már hozza is a kancsót, a poharakat, már készül a nagy, kerek asztal a tér közepére. Az egész falu kijön a búcsúztatásomra. Még táncot is rendeznek, csak úgy repülnek a sárga szalagok az új ruhámról, miközben megforgatnak.
 
Hajnal felé, lassan indulok el. Már mindenki alszik. Gurlorov apótól búcsúzom utoljára: ő elkísért a falu széléig.
        Vigyázz magadra! – óv ő is.
        Rendben leszek. – szeretném megnyugtatni. Biztosan tudom, hogy kész vagyok az útra. Már nem fáj semmi. Elindulhatok az erdőbe.
 
Elengedem az öreg kezét. Még ott áll mellettem az apó, amikor meglátom őt. Most nem fekete ruha van rajta: zöld ruhája bársonyos, puha, fekete haja a vállára omlik. Elengedi a mohos fát, amit eddig támasztott, és mosolyogva, kinyújtott kézzel jön értem.
        Eljössz velem a barlangomba? – kérdezi.
        Elmegyek.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://cseppek.blog.hu/api/trackback/id/tr11142346

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.