HTML

Cseppek

Álmomban vagy meditáció során látott meséim, képeim, szörnyeim és tündéreim sora.

Friss topikok

  • Van: kísért-et-ies (2008.01.23. 23:11) Hiány
  • Démétér: Köszönöm! (2007.09.04. 14:28) Víz-vágy-velem

Hiány

2007.09.13. 19:32 Démétér

Olvadó örvényben merülök alá az óceán aljzatára. Piros bogyókból készült ékszereket, korallszín, ágas-bogas fegyverzetet találok ott, magamra öltöm, és megyek tovább a Sárga Palota felé. A palota díszterme felvirágozva vár, jégszín emelvényén hófehér trónusom szikrázik. Elfoglalom a helyem.
 
Intek: hozhatják a kincseket. Úgy tűnik, újabb gazdag hajó süllyedt le hozzánk, hogy véletlenül-e vagy segítettünk neki – mint érdektelen – elfelejtődött. Arany ékszerek, gyöngyök és díszes ruhák bújnak elő egyesével a nehéz ládákból – annyira szeretem őket! Micsoda meghökkentő színek, milyen tomboló ragyogás! Aprócska, díszesen rámázott festmény is előkerül. Parancsomra felhozzák nekem a lépcsőn, átnyújtják… és én meglátom a legbájosabb kislány arcát, a föld és a tengerek legszebb, legédesebb teremtményét. Azonnal akarom.
 
Üvegharang palotám megcsendül a sebesség rúgásától, amikor türelmetlen száguldásom kirobbant a falai közül. A tengerfenéken hagyott tengerészeket faggatom: honnan szerezték a képet?! Az életet ígérem nekik, ha segítenek.
 
Együtt bukkanunk fel a kastélypark sziklás tengerpartján. Félelmük nagyobb hálájuknál, épp ezért beszélni nem fognak rólam; de hát kit érdekel?! Meg kell találnom a kis infánsnőt. Már közeledik is. Nehéz brokátruhája szitakötő-lebbenéssel repül utána, arany tincsei rugalmas felhők, csupa nevetés az arca. Álmodó szeme rám talál, és lelassul a tomboló repülés, most félénk kolibri-lebegés az egész pici lány. Hátrálok az óceán vizén, mögém fordul a világ, a könnyű hártya megtart, és aranyhidat húz lábaim nyomán. Árvácska-szemű játékom ámul és álmodik, pillantása még mindig az én szemem foglya, szatén cipellője megleli az aranyhidat. Lebeg felém a gyermek, és én hívom, egyre hívom, palotámba dísznek.
 
Ragyogva futja körül termeimet, kacagó hangja visszacsendül az üvegfalakról. A víz szikrázása megnevetteti, a kristályok elbűvölik, arca túlragyogja a vizet szurkáló napot. Díszes ruhácskája tömörebb és valóságosabb minden anyagomnál, kellemesen újszerű, mulatságos kis játék. Viszont hamar elromlik. Érthetetlen, de pár nap alatt kihunyt a ragyogása. Kiengedem a sötét vízbe, lassan távolodik… Nem kapálózik, csak mered rám tág, panaszos ibolya-szemekkel.
 
Muszáj eljutnom abba a palotába… a fenti, földi, valódi palotába. Ott tudott nevetni, játszani a kicsi évekig, valami van fönt, amit meg kell tanulnom. Felfoghatatlan az egész… Sötét fa- és fényes ezüstládákat töltök meg kincseimmel, gyöngyeimmel, nem akarok megválni tőlük. Ki tudja, mennyi időt kell fent töltenem?
 
Hódolattal fogadnak, bár – úgy veszem észre – nem a rangom miatt, hanem mert gazdag vagyok, hihetetlenül gazdag. A császári palota fogadást ad a tiszteletemre, vörös szőnyeget terítenek a tükrös padlóra, fényesítik a csiszolt tükröket, felgyújtják a gyertyák alatt roskadozó csillárokat. A császár fogad, tétova, hebegő öregúr, összefüggéstelenül motyog, és amint udvariatlanság nélkül megteheti: elhagyja a bált. Azt mondják, a felesége halála óta ilyen.
        Mikor halt meg a császárné? – kérdem, és földre sütött pillantásokat látok.
        Épp egy hete. Az óceánba ölte magát. Ott, ahol a kis infánsnő eltűnt a hullámokban.
Á, az én kicsi játékom. Jó helyen járok tehát.
        Van még gyermekük?
        Egy fiú.
Az nekem épp jó is lesz.
 
 
 
Egy hete vagyok itt. Egészen jól érzem magam. A ragyogás ugyan a nyomába sem ér az én palotáménak, az újdonság is kopik, de több a szerelem. Az utóbbi napokban talán mintha kerülnének a férfiak – persze, ők is hallják a pletykákat a nálam eltűnt szeretőkről. A hűtlen szolgálók mind ezt mesélik mindenhol, mióta elhagyták a házam. Kevesen maradtak, mióta a kertész megtalálta azt a három fiút a szökőkút tavában. Nem tudom ugyan, mi ebben az érdekes, de követ a suttogás. Annyira hiányzott a víz… Szerelmeskedni csak ott érdemes, abban a simogató, lágy, hűvös közegben – mennyivel érzékibb, mint a levegő! Nem tudok már a hercegre sem koncentrálni, átjár a víz utáni vágy. Maradnom kell mégis, még mindig nem tanultam semmit, még nincs semmim, amit odalent nem találtam meg.
 
Katonák jönnek értem egyszer, berúgják a kaput, és hálóingben vonszolnak ki az ágyamból, ki a villából, át a városon. Megmenekülhetnék bármelyik percben, de figyelnem kell: hátha most kiderül valami? Emellett nem is szórakozom rosszul, hagyom, hadd taszigáljanak, lökjenek a bíró pulpitusa elé. Várakozva, kíváncsian nézek fel: ugyan mit találnak még ki a szórakoztatásomra?
 
Dörgő szavakkal ostoroznak, gyilkosnak, szajhának, boszorkánynak bélyegeznek, fröcsög a düh és az elfojtott vágy a keskeny bírói ajkakról. Nemigen értem, mi bajuk velem, miért baj, ha meghal valaki, ha megölöm, ha nem él tovább – minek kell ebből ekkora komédiát csinálni?! Próbálok figyelni. Hátha kiderül – de nem értem, nem hangzik el semmi, amiből kiderülne számomra: miért olyan fontos az emberi élet, miért helyezik minden más fölé? Lehet, hogy ők sem értik? Nem tudom meg most sem, belöknek egy kis cellába, ahol mohón szeretkezem reggelig a börtönőrömmel.
 
Reggel hajnalban keltenek. Kinevetem a papot a feszülettel, ahogy fontoskodva, ájtatos arccal mórikálja magát a zárkámban. Sértődötten, átkokat szórva távozik.
 
Felkötöznek a máglyára, és én még mindig hagyom, engedem. Nem igazán értem, mit akarnak ezzel… Velem szemben is áll két máglya, az asszonyok rajta kétségbeesett, átkozódó roncsok, engem is átkoznak derűmért, értetlenségemért, rózsás arcomért, sima hajamért. Fellobbannak a lángok. Áh, értem, tehát a tűz…! Na persze a tűz nem fog rajtam, sisteregve gőzzé válik azonnal, ahogy a bőrömhöz ér. Látom, ahogy a szemközti boszorkák kínlódnak… égnek… meghalnak. Ó, ezek engem meg akarnak ölni?! Egyetlen fürge, óriási higanyszín hullámmal ömlök át a köteleken, megfojtom a tüzet alattam, és epezöld keserűséggel átkozom meg a várost, a császárt, a polgárokat.
 
Villámok repesztik meg az eget, és hólé-színű eső árasztja el a tereket, a háztetőket, és másnapra már Sárga Palotám szomszédja az egész város, a halott város, az óceán alatt.

2 komment

Tengerparti szürke ház

2007.09.04. 14:34 Démétér

A fiú.
Tétován lépek ki a susogó fák közül a lombokat fésülő szélbe, kócos, fekete hajamat a vízpárával együtt csapja a szemembe egy-egy levegőpofon. Didergek, félek. A szürke part soványan húzódik a fémszínű, könyörtelen tengerig. Anyámhoz jöttem, övé a higanyfényű ház a tengeri szélben. Nem is emlékszem már anyámra. Mindenesetre furcsa háza van, ijesztő. Kilépek az erdő megnyugtató köréből a homokra, és most itt állok, vézna fekete fiú. Előttem az acélfényű habok súrolják a fakó homokot. A ház félig a vízen, félig a homokon áll, fehérszürke falú, sokemeletes, karcsú faépület, és a magas, rezgő levelű fák teljesen eltakarják az út felől bámészkodók szeme elől. A fák meleg, idegen, furcsa borostyánfényben áznak. Szürke, hideg és nyirkos a világ, benne pedig azok a valószínűtlenül meleg fényű fák, s mögöttük az ismeretlen… az ismeretlen ház. Összeszedem a bátorságom, megnyikordul talpam alatt a homok, és elindulok a ház felé. Anyám a teraszon áll, karcsú alakját körbeőrjöngi a széltépett fekete haj.
 
 
Az anya.
Jön a fiam. Micsoda nyűg… mi közöm hozzá? Semmi rokonságot nem érzek ezzel a félénk, halk szavú gyerekkel. Sápadt arcában keresni kell a szőlőszínű szemeket, mindig lehajtja, elfordítja a fejét. Mintha nem az én vérem lenne. Semmit sem érzek iránta, kellemetlen, hogy idejött, zavar surranó jelenléte, bátortalan, rebbenő mozdulatai. Ha meglát a folyosón, lelassul, beóvakodik az ebédlőbe. Nem akarom, hogy itt legyen, ahogy évek óta sosem akartam.
 
Egyedül ő érdekel. Tudom, hogy őrült, de minden idegszálam bizsereg a közelségétől, testem zsibbad a vágytól és érzem: hozzá tartozom. Az önfeladásig sóvárgok a férfi után, lángoló szeméért, furcsa szavaiért. Ő a házamért rajong, és miatta, érte én is szeretem ezt a távoli, szürke világot körülöttünk, a sárgán villogó faleveleket az ablakok előtt, a tenger hidegét, idegenségét. Megbűvölte a házam delejes levegője, engem pedig ő.
 
 
A vendég.
Milyen kellemetlen, sőt: félelmetes család… Miért hívnak az ilyenek vendéget? A kisfiú meg sem mer szólalni, az anyja mint a jégcsap, bár gyönyörű (az a vastag fekete haj!), és a férfi…! Teljesen idióta. Mindenféle ványadt, hóbortos, ráncos varázsló-forma kuruzslókat hív a házba, azok surrogva szaladgálnak puhatalpú papucsukban a kopott folyosókon. Köpenyük lebbenése halványabb, mint a foszlott függönyök. A férfi rettegi a ház baljós kisugárzását, pedig az tőle ered… vagy ettől őrült meg? A ház félelmetes, közönyös atmoszférájában persze igaza van.
 
Hiába hagyjuk el a házat, mintha mindig a hatása alatt lennénk: habókos és kiszámíthatatlan minden, még mi magunk is. És mindenki fél… mindig…
 
Váratlanul riadót fúj a férfi, egy kis folyosóban a földre, leterített vastag plédre parancsol bennünket. Ott ülünk a hirtelen rémületben négyen, a pokróc négy sarkán. Én hálóingben kucorgok, még annyi időt sem enged, hogy felöltözzek. Össze kell kuporodnunk, és a fejünkre húzzuk a színes, nevetségesen kockás pléd szélét. Tudjuk, hogy hibbant, mégis megtesszük, a nő szerelmében, a fiú ijedtében, de én vajon miért is? És ő pokoli hipnotikus erővel beszél hozzánk. Ő tudja, azt mondja. Mindjárt elered az eső, higgyük el, és akkor… a ház szétázik, mint a vászon, mint a tüll, a papír, és szétázunk mi is, és szétvisz a víz. Részeink belemosódnak a szürke tengerbe. Borzasztó hallgatni. Érzem már a szitáló esőt a bőrömön, és a félelem üres helyét átveszi a döbbenet: hát nem őrült. Nem. Ő tudta, igen, tényleg tudta. Még mindig beszél fakó, félelemtől fojtott hangján: a Gonosz küldi az esőt… elmosni a házat… minket.
 
 
A Démon.
Pokolidéző varázslattal küldöm a halálos esőt a Ház toronyszobájából a családra. Szívdobbanás.

Szólj hozzá!

Koboldkirály

2007.09.04. 14:31 Démétér

Törpék, koboldok rongyos táncát nézem, szilaj, extatikus forgásukat, bomlott szökkenéseiket a vad vörös-arany tűz körül. Rikoltásaik csengnek-bongnak a durva falak között oda-vissza. Lustán, jóllakottan heverek a királyi trónon, monumentális testemen, hatalmas hasamon, dús szakállamon végigcsorog a sötét, sűrű bor. Az alacsony kőbarlangban felkavarják az ünneplők a nehéz húsok és a kiömlött bor szagát, a tűz perzselő melegét. A lángok fényének aranya csillogóvá nemesíti a durva alakok féktelen táncát.
 
Fahangú döndüléssel berúgják a nehéz kaput: sovány, rettegő emberi lényt hurcolnak elém. Intek, és a kis fehér, csontos jószág elterül a lakoma asztalai előtt. Lábai, lógó fürtjei behorpadnak a vörös talaj erejétől. Arca nincs, vagy belesüpped a földbe. Az egész nyomorult alak maga a megadás. Ráengedik a kutyákat, de a koboldok sem türtőztetik magukat: hegyes fogaik tépik, marcangolják a meleg, véres, élő húst. Valahogy nem bírom ezt most nézni, forró könnycseppek bukkannak elő nehéz szemhéjam alól.
 
A gyomrom felfordul. Fel kell mennem földalatti palotámból a felszínre, nem bírom ezt a nehéz szagot, a rettegés hangjait, a koboldok vihogását… A gyökerek között támaszkodom, mohás köveken és fakó törzsű fák között botorkálok ki az avarillatú erdőbe. Nekihajtom a homlokom egy bükk hűvös törzsének, és átadom magam a sírásnak. Forró könnyeim lassan hűlnek, buggyanásuk gyöngyökké pereg le. Moccanatlanul, hangtalan zokogok. És a könnyek átváltoztatnak: a kövér és vad király fehér ruhás, reszkető lánnyá válik a holdfényes erdőben.
 
Ráhajtom fejem egy göröngyös dombra, és nyugodtan, arccal és tenyérrel a Hold felé alszom el a lepkeszárnyú éjszakában.
 
Reggel idegen hangok ébresztenek. Nem az én népem hangjai. Nem merek moccanni. Lassan közeledő, felkavaró hangok, mély, szaggatott, ugatásszerű, vágykeltő hangok. A rémület mozdulatlanságában várom és félem, hogy rám találjanak. A reszkető reggeli levegőben, lebegő levelek között, hátuk mögött a Nappal jelennek meg a fiatal favágók. Emberek. Nem látom az arcukat, árnyék takarja, de az aranyos fénysugár körbeöleli széles vállukat, keskeny csípőjüket, vad fejszéjüket.
 
Megállnak fölöttem. Középen a leghatalmasabb, fiatal, fekete fiú, kolosszális, gyönyörű testének izmait végigcsókolja a reggeli nap. A többiek mintha a válláig érnének, pedig ők is óriások. Az arca tétova, fölényes és félénk egyszerre. A fiúk ijedten néznek: gyönyörű vagyok, de őket gyerekkoruk óta rémítgetik a tündérek varázshatalmával. Bizonytalanok. Nem moccanok, bár egy pillanat sem kéne szitakötő-repülésemhez. Vibrálunk egymással szemben, várakozásunk kolibri-röpte lebeg az időben.
 
Megmozdul a legnagyobb, a fekete fiú. Rám hajol, rám nehezedik, lassan, ráérősen. A lélegzetvétel ütemére mozog a csípője, szívdobbanásra emelkedik és süllyed ütemesen, én pedig feloldódom a soha nem érzett kéjben. Fekete haját a Nap koronázza, izmai súlya az édes földbe mélyeszt, testem minden rezgése az övébe olvad. Arany-fehér szerelmezésünk szikrázó káprázat a halványzöld erdő gyökerei között.
 
Amikor véget ér, sandán vigyorgó társait elpofozza a közelemből; nem enged át nekik. Én édes kábulatban hagyom, hogy felkapjon, és elinduljon velem az otthona felé. Alig látszik még nagyobbnak a falu néhány lépés után, amikor én újra feléledek, és újra kívánom… Lerepülök a válláról, és hanyatt dőlök a legközelebbi fánál, úgy hívogatom. Felnevet, előre küldi a többieket, és megteszi megint és megint, számolatlanul, csodálatosan. Megáll a szél, a madarak a levegőben, nem mozdulnak a surranó gyíkok, és a faágakon fityegnek a pókhálóba akadt madárdalok.
 
Az erdő szélén válunk el; tenyérnyi mimóza-sárga szárnyú lepkeként libbenek le a válláról. Tudjuk mindketten: hiába mennék én a faluba. Majd az erdőben találkozunk.
 
Este a többiek várják már az ivóban, és gúnyolják: „Ugyan, nem lehetett tündér, ők az emberekkel nem…” Hiába dühöng, csak annál jobban nevetnek rajta. Öklét felsérti a visszadobbanó kemény deszkaasztal. Tehetetlen dühe odavonz, az ivó közepén lebegek a levegőben, és én felragyogtatom a levegőt magam körül – tündöklő díszben jelenek meg előttük, csillogó kábulatként, örvénylő vággyal teljesen.
 
Hívogató intésemre valamennyien indulnának, de én csak a szerelmesem fogom kézen, és kilépünk a kocsmából. Nem tudunk várni: a csapszék melletti rézsűnél nem jutunk tovább, és a holdfényben szeretkezünk a puha, harmatos fűben, hajnalig, időtlenül, a hunyorgó csillagok alatt. Reggel találják meg sápadt, összeaszott holttestét, és a pap nem meri megszentelt földbe temetni. Én pedig lemosom démonarcom a forrás vizében, amitől visszanyerem tündéri alakom.
 
Arcom halovány-szép a köveken csillogó víz felszínén, szemem tündöklése a haboké, bőröm a kövek sima bőre, vonásaim belesimulnak a rohanó víz hajlataiba.
 
A tündérekről szóló babonák felizzanak újra, még lázasabb, lidércesebb, vérrel keveredő történetek járnak szájról-szájra. Én egyesével kapom el a féltett, óvott, anyáik és feleségük kabaláit viselő favágókat, egyet mályvaszín fátyolban, másikat meztelenül, vagy drágakövekkel felékszerezve. Senki sem áll ellen, amíg már senki sem marad.
 
Mikor megöltem mindet, visszatérek végre a lakomámra. A föld alá. Visszaöltöm királyi alakom, a vad, hatalmas, szakállas férfiét, aki voltam és vagyok. Az idő itt nem úgy létezik.
 
A tűzteremben azt a szerencsétlent őrült koboldjaim még mindig marcangolják. Félresöpröm őket, és ölembe veszem a meggyötört fejet, vagy annak maradékát. Él még a nyomorult, bár alig maradt belőle valami. Hosszan, szorosan szájon csókolom, lehunyt szemem mögött feketeség. Az iszonyattól egyre bénuló erővel tiltakozik, hatalmam, erőm alig áll ellen cafatokra tépett, sorvadt izmainak. Elernyed, megérzi, hogy csókom közben széthullott darabjai visszatérnek a testébe, és újra felépül, egésszé, emberré.
 
Eleresztem, hadd fusson haza.

Szólj hozzá!

Víz-vágy-velem

2007.08.25. 13:39 Démétér

Apró, zöld teknőcöcske mászik a homokon. Ragyog az arany nap a tengerpart felett. Apró lábai pöttynyi nyomokat hagynak az aranyló fövenyen. Bájos és esetlen, de olyan vidám, mint az előtte csillogó tenger hullámfodrai. Sós ízű vízpermet szikrázik a levegőben. A pici teknőc növekedni kezd, növekszik, zöld színe mélyül, sötétül. Finom kis gyerekmozgása lassul, bölcsebb, megfontoltabb, totyogósabb lesz. Hasammal hátához, gömbölyű páncéljához simulok. Lágyan ringatózom a hátán, ahogy visz a tenger felé. Arcom a páncéljára hajtom, érintése hűvös, akár a tojáshéj.
 
Beletotyog teknőchajóm a vízbe. Lassan lebukunk a hűvösen simogató óceánba. Még utoljára csillan egy vakítót a nap a horizonton. A felszín érintése riasztó, mintha olvadt üvegen hatolnánk át, közömbös és halálos. Lágy, hívogató, félelmetes. Illata nincs, ijesztően semmi más, mint folyékony anyag, gyönyörű és fényes. Félek a fulladástól. Vágyom félve a víz érintését a bőrömön, az arcomon, a torkomban… és átélem. Meghökkentő, borzalmas a fulladás. Kínok robbannak a torkomban lassan, minden pillanattal mélyebbre taszítva a fájdalomba. Az óceán mélye mégis annyira szép, hogy nem tudok sokáig fájni. Egyszerűen nem veszem észre magam többet, és ámulva nézem a ragyogóan színes óceán vizét.
 
Úszunk egyre lejjebb. Elmarad a kísérőm mellőlem, ő csak eddig hozott. A sötét, hideg, gyönyörű vízben repülök egyre alá és alá. A víz szinte fekete, káprázatos, tökéletes szépség. Kristálypalota bontakozik előttem a sötétségben. Odaúszom: csak káprázat; falain, tornyain át- és átúszom. Szinte hallani a falak csendülését, sziporka hangjait, amikor átúszom a helyükön csillogó vízen. Játszom a csillogó fényfalak között. Sötét vérroham ragad el: egy polip csápjai. Leszorít, szétfeszít, nem láthatom, mert a hátamhoz feszül, csak érzem iszonyú gyűrűit a tagjaimon. Letapad az aljzatra, és magára feszíti hátam viszolygó bőrét.
 
Iszonyodva, borzongva és moccanatlan várom a biztosan bekövetkező borzalmat, a szemem szinte megpattan a feszültségtől: látni akar, látni akarja a közeledő halálost, félelmetest, kínzó vággyal várt, őrjítő ismeretlent. És igen… feltűnik. Sötét felhő, vihar és tombolás, fekete tintaként hömpölyög ét az óceán fenekén, értem, hozzám. Ragyogó, keskeny résű szemek szikráznak rám a zivatarszínű masszából. Hatalmas, félelmetes, bénító a közeledése… hozzám közeledik. Remeg a bőröm az érintés vágyától, őrjöngve küszködöm a polippal: engedjen!  Érezni, élvezni és elszenvedni akarom és vágyom a közeledő vad lényt. Nem akarok merev kőként itt feküdni, feszült izmokkal és idegekkel, kiszolgáltatva és tehetetlenül! Mindjárt itt van! Az nem lehet, hogy ne felelhessek az érintésére!
 
Eléri a bokám… Azonnal elernyedek a vágytól. Édes kábulatban várom a folytatást. És halad, halad egyre feljebb a testemen, érintése hűvösen közömbös, mégis elkábít a vágy: folytassa. A sötét felhő minden pontjáról látom a fürkésző, aranyló kígyószemeket. Olyan vággyal figyel! De elmegy. Hömpölyög tovább, unottan úszik, mit sem törődik velem. Tombolok, szétfeszítem rabtartóm csápjait, dühöngve hasítom a vizet, utol akarom érni! Igen, sikerül. Vagy nem? Hiába úszom felé, majd benne, mintha csak a hűvösen sötétkék tendervíz érintene, nem érzem többé azt a vágyott, minden idegszálat borzoló, finom érintést.
 
Zokogva, kétségbeesett elkeseredéssel úszom ki egy sziget felé, egész testem reszket a keserűségtől. Eldőlök a fövenyen. A puha homok keményen válaszol az érintésre. Könnyeim elfogynak, sójuk összekeveredik a fakó homokszemekkel. Már sírni sincs erőm.
 
Az ég, válaszul bánatomra, sötétszürke, lassú, lusta felleget enged alá, és hűvösen elered a eső.
 
És a zápor érintése… mint… Feldördül az első villám, ordítva, dübörögve, tombolva dühöng az ég, őrült csillámok csapkodnak és pusztítva, dúlva őrjöng a világ körülöttem. A boldogság extázisában táncolok: hisz ez Ő! Leszáll értem a felhő. Óceán és ég, víz és vihar között szerelmeskedünk, oly lassú, érzéki vággyal, ahogy az ég szereti az óceánt. A testembe hatol, és átjár a köd, a hűvös nedvesség, a végy, szétterjedni és felemelkedni vágyom, és megteszem. Napszálltáig szerelmezünk, testünk átjárja a másikét, óezüst vággyal a másik különössége, vad szépsége iránt. A puha, sötétkék nyárestében elalszom karjaiban, puha, hűvös testében, összegömbölyödve, boldogan.
 
A hajnal első sugara ébreszt: eltűnteti, felszárítja alólam a szerelmesemet, és én nyílként zuhanok alá az óceánba. A gonosz nap felszárítja alólam a vizet is, felragyogtatja, olyanná teszi, mint egy türkizszínű üveggömb, ragyogóvá és mozdulatlanná. A víz tömör körülöttem, minden pontján egyszerre csillog a türkiz fény. A gyűlölet és a harag vad dühvé dagad bennem, leszállok a tengerfenékre, és pusztító tombolással tépek és harapok és rúgok, feldúlva, felkavarva az aljzatot. A bánat befon, mint a könnyű, kavargó iszap körülöttem. Bőröm szétázik az üres vízben, távolodik minden tagom tőlem, ahogy széthullok, feloldódom a vízben és bánatban. A keserűség sötétre festi a testem. Tudom, érzem, felismerem magam – a sötét felhő a víz alatt.
 
Pánik és félelem ural hirtelen. Nem és nem akarom ezt a vonzást, hívást, nem akarom egyéniségem teljes feloldódását valami másban, valami semmiben, ami nem én vagyok. Hiába menekülök, olyan nagyon húz… Rettegve kapaszkodom testem, karom, kezem maradékával a tengerfenék köveibe. Azok pedig drágaköveket forgatnak ki az iszapból, ragyogó, szikrázóan sárga, veszedelmes vörös és sóhaj-szép fehér kövek sziporkáznak ki a körmeim alól. A kincseken megcsillanó napfény átjárja a testem, az pedig felragyog. Felragyog és megkeményedik, és segít a kezeimnek egész testem a napragyogású kövek fényébe húzni. Hatalmas, sárga, áttetsző drágakővé válok az óceán mélyén. Hatalmasan, ragyogón, elmozdíthatatlanul és megváltoztathatatlanul.

2 komment

Kis kék

2007.08.17. 21:02 Démétér

Üldögélt a kis kék tündér a forrás mohos kövén. Előtte hevert a sötét vizű katlan, amibe a forrás tiszta, sötét vize ömlött, a háta a gömbölyű, ősöreg, gyerekfej-forma köveknek simult, könyöke, talpa a szürke gránitra futó aranyzöld mohára támaszkodott. Elgondolkodva támasztotta állát a jobb tenyerébe.
 
A katlan vizéből, nagy, puha fehér valami emelkedett föl. Mint egy hatalmas, lágyhéjú kígyótojás. A tündér pedig csak nézegette a vizet, a valamit. A katlan körül álló haragoszöld fenyők puha árnyékot vetettek a sápadt fehér héjra, a víz lustán fodrozódott körülötte. Az arasznyi tündér csak figyelt.
 
Feltört a valami héja, körben felrepedt, és pöttöm fehér, vaksi béka mászott ki belőle. Kiugrott a partra. További sok-sok göröngynyi, sápadt béka követte, csak úgy pattogtak elő a kinyílt tojásból. A tündér mindegyik ugráson elmosolyodott, úgyhogy mire minden béka kiért a partra, a pici tündér arca csupa ragyogás lett. Ahogy lassan elfogytak a békák, a körben futó repedés mentén felhasadt a furcsa tojás, és puhán, slappogó hangokkal kinyílt, kitárult fehéres, nedves belseje.
 
Nyálkás, opálos, pulzáló Lény emelkedett ki belőle. Lassan formálódott, először a szépséges fej emelkedett ki belőle, majd megformálódtak a vállak, kinyúltak szépen, lágyan a karok, mintha nyílna egy magnólia-virág. Megjelent a lapos hason lefutó víz alatt a köldök. A fej hátrahajlott, az áll íve felnyúlt a Hold felé.
 
Felröppent a pici kék tündér, és kecses szárnyait zizegtetve lebukott a katlanba, a magas lény lábai elé. Lebegésre váltott a bokák előtt, helyben repülve, mint egy éjszín zománc szárnyú kolibri. Elindult jobbra, és lassan, spirálisan emelkedve a Lény körül körbe- és körbe- és körberepülte őt. Kitárt karjai nyomán a levegő szárazra, rugalmasra és puhára fújta az alak bőrét. És megállt az arccal szemközt.
 
A Lény – most már Lány – megelevenedett, megmozdult, és kiesett a partra. Halfarka nem tartotta meg a lebegő tojáshéjban. A kis kék tündér odarepült, és szétválasztotta a még vízen lebegő lábakat. Felállította a fehér, formálódó figurát, és tenyeréből égkék színt fújt a bőrére, sötét fenyőzöldet hosszú, tenger hajára.  Berepült az erdőbe, és virágokkal megrakodva tért vissza: mindet rászórta, ráhintette a lányra – a virágok pedig káprázatos, könnyű ruhává váltak az alakján.
 
Ekkor a kis kék tündér megállt, és lebegve gyönyörködött a teremtményében.
 
Elindultak ketten, együtt, ki az erdőből az emberek felé – a Teremtmény és a kis kék tündér. A picike még megállította a nagyot egy pillanatra az erdőben, hogy az arcán dolgozzon: megnyújtotta a szempillákat, cakkosra igazította a dús szájat, csillámmal hintette meg a szem környékét és szikrákkal a sötét szemeket. Tapsolt és nevetett örömében, ahogy egyre szebb és szebb lett a katlan vizében született lány. Séta közben kedvtelve simogatta, fésülgette a hosszú, tengerzöld hajat, virágokat tűzött bele, amíg kiértek az erdő szélére. Mögöttük dudorászott az erdő ezer hangja, alattuk domború háttal nyújtózkodott az út, mint az álmos macska, és a távolból látszottak a város háztetői. A városon túl emelkedtek a hókupakos, lila-szürke hegyek, de addig még utcák, terek, házak kövei szertelenül elszórva rajzolták a szeszélyes város mintáját a völgybe.
 
Kirándulók jöttek arra, épp az erdő szélén. A fák mögül figyelték a zöld nadrágos, pocakos férfit, ahogy széles kézmozdulatokkal, mély hangon magyarázva próbál tekintélyesnek és okosnak látszani, a kerek asszonyt, aki cinkosan nevet össze szöszke fiával a férfi háta mögött és a magas, vékony lányt, az arcába hulló hajával, aki lemaradva, nyomorultul, port rugdosva követi őket.
        Nem érted te ezt, Mária! – kongott a férfi hangja. – Nem így vannak ezek a dolgok. A fiúnak… érted – úgy kellene, ahogy a többieknek. Én ezt tudom. Húszévnyi szolgálat után csak tudhatok tán már valamit, de legalábbis többet, mint bármelyikőtök! – kidüllesztette a mellét, és a szemét – tulajdonképpen szeretetreméltóan – forgatta önnön fontosságának tudatában.
        Értelek, hát persze. – az asszony hangja táncolt a visszafojtott nevetéstől, mert a kisfiú az apja mögött járt, utánozva annak pöffeszkedő járását, ismerős szemdüllesztgetéseit.
A lány kíváncsian nézegetett be az erdőbe, megsimogatott egy fakérget, és ábrándosan, szomorúan nézett be a zöld homályba. Az anyja szeme elfelhősödött, amikor ránézett.
        Ó, te… ne legyél már ilyen szomorú! Gyere, egyél velünk málnát!
A sápadt lányon nem látszott az öröm, de engedelmesen előrement a szüleihez, a napraforgó-mintás kartonnal letakart kosárból bogyókat szemezgetni. Lassan távolodtak a város felé.
 
A Teremtmény egy fának simult a hátával, a fenyő tűi között átszűrődő fényt nézegette némán. A kis kék tündér ijedten lebegett. Nem mertek kimenni az eszegető családhoz. Féltek mindketten.
        Hogy jutunk így be a városba? Hogy jutunk így az emberek közé? – a tündér egészen kétségbeesett.
Azok az emberek mind… igen. Mind – hát… – rózsaszínűek. Mindegyiknek halvány, barackos-rózsás árnyalatú, majdnem fehér bőre volt.
 
A tündérke felrepült, a Teremtmény színét rózsaszínre változtatta – igazán csak próbából.
        De hát így nem vagy olyan szép! – hüppögte. – Így nem vagy tökéletes! Én nem hagyhatlak így!
Elsírta magát. És visszaváltoztatta a Tökéletes Szépséget újra kékké, hogy olyan szép legyen, mint az ég. És lemondott arról, hogy a városba vigye. Sírt, amikor elrejtette az emberek elől, de nem tudta, mi mást tehetne. Kézen fogta, és bevezette mélyen, mélyen az erdőbe. Vezette végig a puha talajon, a simogató fények között. A törpék megsimogatták a kezüket, a bokrok végigcirógatták a ruháikat, a szél megkönnyítette útjukat.
 
Csillogó, hatalmas ametisztet nyitott ki, csupa szikrázó lilaságba zárta a szépséget, és elrejtette a Titkok Barlangjában. Nem akarta, hogy kinevessék az ő szépséges, gyönyörűséges, álomi Teremtményét.
 
Sokáig sírdogált az erdőben.
 
Egy este, a vékonyka, manókörömnyi Hold alatt beóvakodott a városba. A kocka alakú, szürke kövek szuszogása kísérte bolyongását. Aludt minden. Finoman, álmukban lebegtek az üzletek fölött kifüggesztett ponyvák fodrai, a fák árnyéka pihent a földön, a házfalak is egymásra dőltek, hogy ne kelljen tartaniuk magukat. A függönyök megsimogatták álmukban az arra járó szellőt. Az emberek puha arca a párnára simult, szoros ölelésben aludtak az ágyon. A kék tündér odarepült hozzájuk, végigsimította homlokukat, szemöldöküket. Megcsiklandozta a szempillájukat, csókot lehelt a fülükre. Nagyot sóhajtott, és elkezdett mesélni.
        Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges tündérlány. Olyan szép volt, mint az ég: a bőre finom, mint a szélfútta, tavaszi ég reggel, amikor először csókolja meg a nap. A haja hullámzó tenger, a színe, mint a susogó fenyőerdőké. A ruhája csupa-csupa vadvirág. – és így mesélt nekik, reggelig.
Minden este más és más ember párnájához ült le, minden este valaki másnak mesélte el az ő csodáját.
 
Reggel az álmukból ébredő emberek tágra nyílt szemmel bámulták az erdőt. Voltak néhányan, akik meg merték osztani egymással álmukat, meséjüket.
 
Amikor elindultak az elsők, hogy megkeressék a Szépséget, a kis kék tündér elmosolyodott, és visszaült a katlan szélére, megtámaszkodott a gondolkodó köveire simított tenyerén.

Szólj hozzá!

Gyöngyszoba

2007.08.17. 20:56 Démétér

Gyöngyházfényű, csillogó krémszín szobámban vagyok, a falak olyan fényesek és simák, mint egy kagyló belseje. Ébredezem. A gyűrű alakú terem közepét hatalmas, meleg sárga gyöngy foglalja el: a teteje túlér a mennyezeten, az alja mélyen a padló alá nyomódik. Körém gömbölyödik a világ. A hangok halkan szűrődnek be, csak enyhén felvibrál a gyöngyház a falak ritka páráján. Pazar puhaság és fénylő finomság vesz körül. Tükörként a hatalmas gyöngy pompásan használható: fényben ragyogó, sima felszíne tündérszépnek tükröz vissza, gömbölyűségesen domború felszíne semmit sem torzít a képen. Gyönyörködöm magamban, mézszín hajamban, barack bőrömben, virágszirom ruhámban. Káprázok és ámuldozom: hogy én milyen meseszép vagyok!
 
A tükör rám mosolyog, és sötétkék, elmosódott foltot mutat nekem a jobb vállam fölött. Megjött a követ! Itt a meghívó!
        A Herceg szíves üdvözlete szárnyán érkezik szépséges és bájos Úrnőm kegyes színe elé a meghívás a szombati bál… . – A többi úgyis butaság. A követ szigorú hangja elcsapong, amíg szeme a tekercs helyett a szobámon bámészkodik.
Szeretem a bálokat. A királyi bálokat különösen szeretem, tehát a meghívót kézbesítő kis követ kap egy röpke csókot és mézes bort, meg süteményt. Vigyorog az orra alatt. A hercegi egyenruha komolykodó, sötétkék bársonya egyáltalán nem illik bohókás gyerekarcához, ritkás kamaszbajuszához és ennivalóan elálló füleihez. Hiába: a Herceg bár herceg, semmi stílusérzéke… Erre a gyerekre csörgősipka való és hegyes papucs a lábára.
        Úrnőm, aztán ott legyen! Ha unja a Herceget, amit megértenék, ott várjuk a konyhában!
Kituszkolom a vigyori gyereket a szigorú palástjában, és szívemre szorított kézzel megállok egy pihegésre…
 
Az öltözködésnél, báli készülődésnél nemigen van boldogítóbb. A szekrények csalogatnak, bármit felkínálnak nekem. A vörös tollas ruhát a hatalmas szoknyával nevetve eldobom, paradicsommadarasat most épp nem játszanék. A sötétkék fátyol ezüst pettyekkel éppen nem rossz, de épp olyan lennék benne, mint a herceg és udvara. Márpedig én nem vagyok unalmas – valami szikrázó, sziporkázó kellene…
 
Egy sárga-fehér-szivárványszín ruhát választok, szitakötőszárnyból; átlátszó, áttetsző, ragyogó, törékeny és finom. Vállaimon kolibri-szárny vékonyságú libbenés az egész, a mellem alá egy fátyolszalag szorítja be, a derekam körül hullámzik az áttetsző anyag. Kristálypapucsra repülök, a sarka hegyével írni lehetne. Elégedetlenül nézem sok, nehéz hajam: nem illik az öltözékemhez… A maradék szitakötő-fátylat gyors mozdulattal a fejemre tekerem, hosszúkás turbánként, vékony, ágas-bogas aranyhuzalokkal rögzítem. Az aranydrót megihlet: ékszereket hajlítgatok még magamnak ezernyi csáppal és játékkal. Hosszú szempilláim végére apró gyöngyöket, színes kristályokat illesztek, és kész vagyok.
 
Izgatottan hívom elő a hintóm, smaragd és türkiz színű gyíkok húzzák az ember magas, vörös bársonyüléses sárga báli cipőt: ebben utazom.
 
A hercegi kastély komoly kőépület, közepén kerek, kék tál a tó, benne harmatvíz, és a tó felett futó gyönyörű, boltozatos rácsok ívei szépséges, összefonódó kupolaként ölelkeznek össze. Mindig megcsodálom… A Herceg azonban hosszú, hosszú évek óta nem volt itthon, így ma még milliószor nagyobb a palota varázsa. Körbeszaladom a tavat, mielőtt a bálba lépnék.
 
Gyerekkorunkban sápadt, kerekszemű, komoly kisfiú volt, és csak bámulta, ahogy megültem a pónikat, ahogy repült a hajam, ahogy nevettem a cseresznyétől maszatos arccal. Bámulta, aztán visszatemetkezett a tankönyveibe. Gyerekkorunkban eszembe sem jutott foglalkozni a komolykodó, magának való kisfiúval, amikor annyival érdekesebb volt kint játszani a parkban!
        Isten hozta, gyermekem! – a herceg dadája még mindig így szólít. Megsimogatja a hajam.
        Drága dada! Úgy örülök, hogy itt vagyok, úgy örülök, hogy ő is itt van!
Megcsillan a szeme, de nem szól semmit. Mutatja, hogy menjek a parkon túl, a bálterembe, ott várnak rám.
 
Mikor megérkezem, már áll a bál. Bal lábam a márványlépcsőn, fülemben a zene, szememben a kékruhás őrök mosolya. A lépcső fölött a díszterem túl komolynak tűnik a kavargó bálhoz: szinte illetlennek tűnik a sötétkék falak alatt a gyöngyöző pezsgőspohár is, amit a kezembe nyom egy libériás inas. Mindenhol színes, táncoló párok, kavargó ruhák, nevetés. Ez az én világom!
 
A terem közepén felszökkenő üveglépcső tetején áll a Herceg. Hatalmasat dobban a szívem. Alig látom, csak sötétkék ruhájának vonala látszik onnan a magasból. Két oldalán a szülei: az édes, dundi királynő és a feledékeny apóka: a király. Magasabb mindkettejüknél egy fejjel, olyan sudár, és olyan… indigókék. Nyugodt alakja fenséges a báli csillogásban, puha, fényelnyelő és mozdíthatatlan.
 
Tulajdonképpen mit tudok róla? Semmi mást, mint hogy születése óta komoly kedélye és később tudományos érdeklődése körül forgott a palota élete, hogy vidám szülei a kedvéért húzatták be sötétkék bársonnyal és brokáttal a palota rózsaszín és mohazöld márványfalait, hogy a rózsalugast miatta váltotta fel a sötétkék csillagvizsgáló, és hogy az elmúlt éveket titkos iskolákban töltötte. Titkon bevallom: mindezek engem annyira nem bűvölnének el.
 
        Pssz, pssz! – rángatja a könyököm egy kis kékruhás asszony. Talán nem is ér sokkal magasabbra. – Jöjjön velem!
Leültetem egy – milyen meglepő – kékes színű pamlagra, kezébe nyomok egy pezsgőt, a pohár tele eperrel, úgy csillog körülötte a buborékos finomság. Úgy néz rá, mintha hirtelen nem tudná, melyik végével mit kell csinálni.
        Igyon nyugodtan, egy ilyen szép napon! – mosolygok rá. – Miért szeretne velem beszélni?
Nagyot sóhajt, és belefog.
        Én… én a palotámban szolgálok, tudja. Hímzőasszony vagyok. Én csináltam a gobelines székeket és pamlagokat, tudja, az oroszlánokkal, az egyszarvúkkal meg a királylányokkal. Talán tudja a kisasszony, emlékszik, ott a régi rózsaszín szalonban. És, és nem tudom mi lesz velem. Arra gondoltam, hogy talán a kisasszony… – zavartan forgatja a poharát, nem mer rám nézni. Óvatosan belekortyol, és ragyogón rámosolyog a pohárra.
        Nagyon szívesen segítek. Nem szeretne többé hímezni? Megkérem a királynőt, arany szíve van, biztosan megengedi, hogy mással foglalkozzon.
        Hát, hát nem. Nem. Igazán én nagyon szeretek hímezni, a gobelinek az életem, tudja, de már… Szóval, már nem lehet gobelineket hímezni. És én azt szeretném kérdezni, hogy nem tudja-e a kisasszony, hogy hát mi lesz velem. Mert én nem szeretnék mást csinálni, énnekem ez az életem. – könny vibrál a szemében, de inkább kihalászik egy epret, és csukott szemmel elmajszolja.
 
Némán ülök egy percig. A Herceg egy idióta, még ha őt is jósolták nekem… Férjhez menjek valakihez, aki nem enged játékos-mesés, csodálatos figurás bútorokat a palotába?
 
        Már nincs meg a rózsaszín szalon? – kérdezem, késve, és talán önzőn.
        Hát, kisasszony, nincsen. Tudja… a szalon megvan még, de behúzták sötétkékkel. A gobelineket letakarták olyan éjszakaszínű bársonnyal, a falakat meg könyvespolcokkal takarták el. Szeretem én a könyveket, de kéne azért másnak is lenni a palotába… Tudja, mint régen. Virágos vázák meg aranyos kis angyalok a tükrök körül, meg színes ruhás népek – most mindenkinek muszáj a kék egyenruha. Hát én azt se szeretem valami nagyon… Tudja, rosszul áll nekem a kék.
Rámosolygok, és tényleg: emlékszem bájos, pufók arcocskájára a rozsdaszín szoknya és mohazöld kötény fölött, most meg olyan szomorkásnak tűnik!
 
Mit mondhatnék neki? Azt jósolták egy éve, a tizenhatodik születésnapomon, hogy az ország legbölcsebb fia lesz a férjem. A Herceg ugyan nem jósoltat, de mivel határokon innen és túl én vagyok a legszebb és leggazdagabb, gyerekkorunk óta egymásnak szántak bennünket. A jóslat csak megerősített. Viszont most még nem ígérhetek semmit a hímzőnőnek: nem az enyém a palota, nem rendelkezhetek az emberekkel.
 
        Beszélek a királynővel. – ígérem neki. Szomorkásan forgatja a kiürült poharát.
        Nem Őfelsége dönt már ezekben a dolgokban…
        A Herceg nevében mit mondhatnék? Megmondom, hogy ha a palotában talán nem, de az én házamban biztosan mindig szükség lesz hímzőnőre. Olyan régen szeretnék egy hatalmas, kertet ábrázoló gobelint a falamra, őzekkel és szarvasokkal, aranyló patakkal!
        Ó, kisasszony, az csudaszép lenne! Hímeznék rá almafát és bükköket, meg sárgaköves utat is!
        Mesei lenne…
Az asszony megnyugszik, ruganyossága visszatér, és álmodó szemekkel repül ki a teremből. Örülök, hogy ő nyugodt – én már nem vagyok egészen az. Az ország legbölcsebb férfija… úgy tűnik, még mindig a legunalmasabb is. Pedig annyira reménykedtem!
 
A bál untatni kezd, nem köt le már, túlságosan kavargó, hangos, sűrű tömeg repül, táncol, karok és lábak és selymek és maszkok érnek hozzám, mindenhol nekiütközöm másoknak. Mihez kezdjek ezzel az egésszel? A fantáziátlan Ésszel, a távoli, sudár alakkal… Eszemben sincs felmenni hozzá, és köszönteni.
 
Félrevonulok egy kőpados sarokba, amit még nem ért el az átalakítás: zöldarany fény ömlik a faragott homokkőre, előttem munkapad. Nagy kőtálban olvadt üveg, talán az üvegház ablakait olvasztották be? Nem akarok gondolni rá. Olvadt üvegből finoman, nyújtva, hajlítgatva a nyúlékony, gyönyörű, áttetsző anyagot, elkezdem megformálni a kezemmel a terem gyönyörű kupoláját. A csodálatos játék teljesen leköt, az üveg gyújtópontjai finoman vibrálnak és csillognak a kezemben. Egymás után érintem a megnyújtott üvegszálakat egymáshoz, és csillogva, ragyogva tapadnak össze a kapcsolódó ívek, felcsillannak a csomópontok.
 
Szürke-fehér, apró, pók-jelmezes alak kuporodik mellém, érintés-finom pókháló-szálaival segíti a munkám, dolgozunk együtt, lázasan, csillogó szemmel, élvezzük a ragyogó munka minden pillanatát, minden mozdulatát. Törékeny alakján az ízületek nagy bogok, mozgása mégis táncos, könnyed. Arcát pókálarc takarja, hangja nincs, mintha por szitálna a bőréből, finom ujjai végéről. Szem nélküli arca gyakran fürkészi ujjaim, nyakam, homlokom.
 
A bál a távolban folyik, vagy talán körülöttünk? Csak most veszem észre; alig hallom a zaját, érzem a pörgő szoknyákat magam körül. Készül az üvegkupola, a világ színes búrává mosódik a hátam mögött.
 
Végül elkészül a kalitka, a kupola mása. Ragyogó, csillogó csoda, kezem a pókocska kezébe csúsztatom – ügyesek voltunk! Felállítjuk a terem közepén, s a kis üvegjáték megnő, megnyúlik, felcsillan a nagy terem ablakain át beszűrődő holdfényben, és magasan felemelkedik a fejek fölé. Befoglalja a harmattavat és a körülötte álló ámuló embereket. Táncolok örömömben! Csupa csillagszikrás szépség az egész. Óriási sikerünk van vele, ámult csend, majd nevetés és taps fogadja az üvegcsodát. Az egész hullámzó tömeg a mi alkotásunkat csodálja. Boldog kacagásom össze-vissza cseng-bong az üvegoszlopok és –ívek között. Nevető szárnyalás emel a csillagok felé.
 
Örömmámorban, szinte repülve érek haza, napfény örömmel bontogatom a ruhám, a turbán anyagát. Lerugdosom a csillogó cipőket, hajamból kivadászom az ágbogas díszítést. Próbálom megtartani a varázst, az alkotás lázát, a siker csendüléseit, és főleg próbálok nem elkedvetlenedni. A herceg nem foglalkozott velem. Nehéz a gyöngytükörbe néznem, és nem a naiv, ábrándos, eldobott lányt látni benne. A herceg… mindegy. A buta álom emléke azért nem tud egészen letörni, szikrázik körülöttem a levegő, míg szempilláim az arcomra hajtom, aludni.
 
Álmom furcsa és disszonáns – az alkotás lázában égő ujjaimat látom, mögülük szürke, poros mosoly dereng, ujjaim alatt a formálódó anyag gobelinné válik, sötétkék ruhás figura áll rajta, és hiába hímezem át és át és újra: mindig mozdulatlan, csak áll és áll. Ha szarvasra hímezem, mintha erdőn rohannának keresztül: akkor is áll egyedül, ha íjat hímzek a kezébe, vadászó, férfias pózban, végül akkor is csak leeresztett kézzel, moccanatlan látom. Az alvás nem pihentet, és most nem is segít.
 
Másnap kattogó kopogás ébreszt: öreg, aszott emberke vizsgál nevetve az ajtóban, szürke a ruhája, apró a teste, ráncai pókhálóként tapadnak ragyogó szemű, huncut mosolyú arcára.
        Jó reggelt! Behívsz? – nevet rám.
Felismerem: ő az én Pók barátom, vele építettem az üvegkalitkát. Behívom, naná, barackos, mentás üdítőkkel, süteménnyel és gyümölccsel kínálom. Azt mondja, vért inna inkább, de kuncog hozzá, és megragad egy hatalmas, lilás szőlőfürtöt – szinte eltűnik mögötte a csöpp, csuparánc arca.
 
Hátravezetem a tó mellé, a füzek alá. Olyan meghitten beszélgetünk egészen estig, mintha régóta ismernénk egymást. Mellékucorodom, és a tűz fényénél éjjel még mindig duruzsolunk. Borospoharam aranyába bámulok, hátam nekitámasztom a lábának, a hajam a mellére, ölébe borítom. Egészen elvarázsol az Öreg, mindent tud, egyszerűen mindent tud a világról és rólam, magáról, az alkotásról, és élvezi a tudását, a teremtést. Hangja vibráló és érzékeny, tele feszültséggel, pókháló-finom és izgató. Bőre illata olyan, mint a por, savanykás, kicsit a korhadó fára emlékeztet. A szeme még finom fényben is úszik, egészen az öreg, haldokló gyökerekre hasonlít.
 
        Tudod, milyen vagy? – kérdezi. Azt gondolom, tudom, de hagyom beszélni, mert érdekel a véleménye.
        Szeretem, ha rólam beszélünk. – mosolygok rá.
        Buta vagy, mint a virágok. – mondja. – De sokkal szebb. Könnyű vagy, a szél is felkapna. Öntudatlanul alkotsz, nem te mozgatod az ujjaid. Amit átengedsz magadon, az mind széppé válik, néha hazugsággá. Azt hiszed, könnyű önmagadnak lenni, pedig senki sem cserélne veled.
 
Ezután gyakran eljön, és én úgy megszokom hamis mosolyát, titokzatos szemeit, ravasz ráncait, hogy álmomban is őt látom. Olyan az érintése, mintha elparázslott fa kihűlt, színes-szürke hamujába kucorodna az ember.
 
Egyszer a Hercegről mesél. Csak most tűnik fel, hogy napok, hetek óta nem gondoltam rá – annyira érdektelen. Messze van… Dehogy a Herceg a legbölcsebb. A hímzőasszonya nálam dolgozik rég, ebédlőm falára készül a szarvasos kép. A dundi asszony újra avarszínű ruhákban jár, piros arca majd kicsattan, és gyakran nyúl az aranyszínű fonalakhoz.
 
Pókapó szájából még szürkébbnek tűnik a kék, finom gúnnyal beszél a szorgos, görcsös igyekezetről, az ösztönök hiányáról, a fantázia gúzsbakötéséről. Bizonytalanná tesz, mert bár egyetértek vele: benne nincs könyörület, derű, rokonszenv. Én inkább sajnálom a Herceget azért, amit nem tud és nem él át, nem hibáztatom. Lehet, hogy tévedek?
        Téged szeret. Nem meri megmondani, mert tudja, hogy lenézed.
        Én nem nézem le! – csattanok fel.
        Dehogynem.
Nem vitatkozom tovább, bár nincs egészen igaza. A Herceg tud valami mást, amit én nem, és én csodálom érte… A méltóságát, az eszét. Nem szeretek azonban vitatkozni Pókapóval, tartok a fölényétől, a körülötte pergő ezüstös csillámoktól. Félek, hogy a körülöttem pergő szikrázó szürke por elválaszt a külvilágtól.
 
Másnap korán érkezik, a háta mögött kel fel az arany nap. Áll az ajtómban, és én nem látom az arcát. Félretol otthonosan, igyekszik be mellettem a házba. Olyan hirtelen fordul vissza, hogy hátrahőkölök.
        Legyél a feleségem! – nevet rám, és orrom alá dug egy óezüst, fekete köves gyűrűt, csupa kacskaringóval, éles szögekkel. Nevet, éles fogai egymáshoz ütődnek, a szeme komoly és könyörgő.
 
Kinevetem, persze, egy ilyen öreg ember…! Évszázadokkal lehet nálam öregebb. Dadogva, bután keresem a szavakat, az elutasításét, a rokonszenvét, az undorét… Remekül érzem magam vele, de nem gondolhatja komolyan… Nagyon… hát nem. Még csak nem is szeretem nagyon. Érdekel, izgat és elbűvöl. Hogyne. De hol van mindez attól, hogy az ágyamba eresszem?!
 
Suta hebegésem vacak kis tákolmány, én is érzem, de legalább egyértelmű. Hozzáérnék, megsimogatnám, de félszeggé tett, eddigi könnyed érintéseinket nem tudom lemásolni. Nem bántódik meg, arca nem változik, mosolya a régi, és én megnyugszom. Táncos léptei is épp olyanok, mint máskor, nevetése mögül is épp annyi finom, ezüstös por csikordul, mint a napfényben fürdő erdő fénycsíkjaiban lebegő virágpor.
 
Visszamegy, vissza a kelő nap felé.
 
Tétován, furcsa nyugtalansággal bóklászom a házban. Megérintem a tárgyakat, de azonnal el is engedem őket. Kába a fejem, egy szakajtónyi szitakötő zizeg benne, képtelen vagyok gondolkodni. Persze, hiszen buta vagyok, mint a virágok.
 
A szolgálók rám mosolyognak, majd lehajtott fejjel elsietnek. Gyümölcsöt hoznak, de csak játszom vele. A ruháim nem érdekelnek, nem játszottam napok óta, csak a füzek alatt üldögélek, vagy nagyokat úszom a tóba. A sellők csalódottan hagynak magamra, mert velük sem tudok játszani. Valahogy… az élet nem szeret viszont.
 
Tudom, hogy jól döntöttem… de nem tudom, mi lesz most. A házból kiszellőztetem a szürke port.
 
Néhány héttel később szürke papírocska vár az ajtóra tűzve: öreges, reszkető kacskaringókkal áll rajta a meghívó Pókapóhoz. Elfogadom, mi mást is tehetnék. Tétován készülődöm, húzom a perceket. Mohazöld ruhát veszek fel, vastag, tömött fonatokat hurkolok át a derekamon, vállamon. A hajam kendővel takarom, nehogy hozzáérjen a por – megrázkódom az undortól a gondolatra. Lassan baktatok az erdőn át, ösvény nem vezet arra, a gyökerek mutatják az utat.
 
A háza szürke, mint maga az Öregember, és szintén ráncosnak tűnik. Magas, fagerendás, oszlopos épület, kövei hatalmasak és fényesek. Bent áll az erdőben, mélyen a rengeteg szívében, mögötte fenyők takarják a csupasz hegyoldalt. Gyönyörű a vidék, vadabb és sötétebb, mint az én ligetes birtokom. Mégis sokallom a szürkét, az árnyékot. Farkasvonítást képzelek ide éjszakára, sápadtan világító teliholddal.
 
Magányosan lépek be, ő sem szokott ajtónyitásra várni… Bent pókhálók, szürke remegés. Persze, számítottam rá. Mindenütt pókháló. Túl sok pókháló. Nem olyan vékonyan csillogó, mint a pici, könnyű kis pókoké, hanem vastag és a portól nehéz kötegek és halmazok, felismerhetetlenné borítva mindent a szobában. Fiatal férfiak kiszáradt, összeaszott teste húzza le a hálókat. Halálhálók. Hát innen a fiatalos erő és lendület az öregben… Iszonyodom, de nem lepődöm meg. Mindig tudtam? Dehogy. Nem is éreztem. Mégis valahogy… egyértelműnek tűnik, mintha egy elfelejtett emlékem bukkant volna most elő. Nem is lehetett másképp. Állok némán, az ajtó előtt, a besütő nap aranyszőnyegén. A szürke házban egyedül a szememből kibuggyanó sós könny a  víz, a nedvesség, itt minden kiszáradt és törékeny és porló, meddő, halott hamu.
 
Vigyorogva jelenik meg, mint mindig. A hátam mögött csikorognak összesúrlódó tenyerei fölött a csuklóízületek. Rosszul vagyok a mosolya mögött szikrázó portól. Szempilláim eltakarják szemem – addig sem látok – miközben érzem: az én szavaim is szárazan, porszikrásan szólnak a visszhangos teremben. Hangom megremegteti a halálhálókat, és azok leszórnak valamennyit a vastag porrétegből. Az öreg összetöpörödik, véznára görnyed, mire elmondom azt a néhány mondatot, ami eszembe jut.
 
Kifelé már könnyebben nyílik az ajtó.
 
Alig látok a könnyeimtől, amikor otthon beleroskadok az ágyamba. Fáj… fáj. Fáj.
 
Halvány, aranyló fényre ébredek. Nem az ablakok felől jön. Mintha a szobám közepe világítana… a gyöngy a szoba közepén. A fényes gyöngy átmelegszik, felfénylik, a ragyogás kiszárítja a szememből a könnyeket, és ámuló szemem lassan kibontja a lótuszülésben nyugvó férfi alakját az áttetszővé vált gyöngy aranyló falain át. A jóslat férfijának alakját.

Szólj hozzá!

A kút

2007.08.17. 13:12 Démétér

Előttem a világ; a gyönyörű griff fején túl nyílik elém a föld, ahogy repülünk fölötte. A sárga-barna tollak hang nélkül lebegnek, becézgetik a napsütést. Az ég halványkék körülöttem, szeplőtlen világos fényhalmaz. Suhanó röptünk lassul, ahogy a tenger egyre közeledik a látóhatáron. Az erős nyakra támaszkodom, és rásimítom a karjaimat a hatalmas szárnyakra.
 
Gyönyörű a világ: a meleg levegőben vibráló párától homályosan rajzolódnak ki a tengerpart szántóföldjei. Látni szeretném közelről, érezni, egyszer megérinteni az anyagot, a földet, a lenti mindenséget. A kíváncsiság bolonddá tesz: leugrom a griff hátáról, repülök, hullok lefelé. Megütöm magam, persze, homokos, sárgásszürke por borítja az utat, aminek nekinyekkenek. A jobb könyököm odaverem, a szám telemegy homokkal, de nevetnem kell az örömtől – hát ilyen a föld! Nagyon mókás, nagyon új, nagyon tetszik.
 
Az út széléről kis sapka széle bukkan elő. Kerek gombszemek hökkennek rám alóla. A szemekhez tartozó parány el is futna, mozdulatlanságában egyszerre látszik a támadó és a menekülő lendület. Emelkedik. Apró krumpliorr. Gyereknyi, széles kezek, csupa föld ujjacskák. Durva kék posztóruha. A törpe közelebb jön, arca morc, ellenséges, de nem a szemem kutatja: a ruhám, a bőröm, a nyakam nézegeti. Sipkák tengere pattog elő az út széle fölött – jön a többi törpe is.
        Mit keresel itt? – kérdezik. Nem tudom, melyik beszél hozzám, nem tudom őket megkülönböztetni; olyan egyformák, zöldek, kékek, szakállasok, gumóformák, morcosak. – Te levegő-ember vagy. A föld a miénk. Mi vagyunk a föld.
        Mit keresel itt? – most már fenyegetően hangzik.
        Szerencsét próbálok. – kimondom a régi mesékből rémlő mondatot, csak mert ez jut eszembe. Mosolyom rájuk sugárzik, de nem látják, mert sosem néznek az arcomba.
        Gyere velünk a föld alá! – motyogják mindannyian, földre sütött szemmel. – Majd ott megeszünk. – már másznak is rám, hegyes fogaik átszúrják a bőröm. Apró lapátkáikkal ütögetnek, harapdálnak furcsán, mintha nekik sem tetszene ez az egész, de hát – ez van – meg kell enniük.
        Dehogy megyek! – sárga-barna oroszlánná válok, üvöltve rázom meg magam, és lepotyognak rólam a torz fikarcok. Visszaóvakodnának, de elfutok előlük.
 
Undorodó rohanásom lassul, újra tudom élvezni a földet a talpam alatt. Sorra hagyom el a hullámzó fűfélékkel bevetett táblákat az út két oldalán. Fölöttem veszekednek a madarak, nem alattam – innen egészen más minden! Bogaracskákat látok küszködni a fűszálakon, gyűrött selyemnek látom a pipacsokat, mintha frissen keltek volna az ágyból. Kócosak a bogáncsok, és minden illatos! Különböző szagok, levegők, párák áradnak a legapróbb dologból is, szimatolom végig az utat, az állatok nyomát. A levegő egyre sósabb, ahogy haladok a tenger felé.
 
Az út szűkül, és fokozatosan keményedik, majd macskakőre vált. Gömbölyűre kopott szépséges gránitkockákon lépdelek. Színes faluba értem, ragyogó színű házai olyanok, mint az egymáshoz támaszkodó játékkockák. Minden ház előtt látok egy-két embert zöld ruhában, kékben, pirosban, sárga kalapban vagy vakító fehér főkötőben, az arcuk nevetős, pirospozsgás. Nem sokat törődnek velem, csak megbámulnak kicsit, ez minden. Egy duci asszony a fülénél fogva húz egy ellenkező, szeplős gyereket, a fiú vörös haja csupa kóc, és a méltatlankodó óbégatás közben hatalmas vigyor az arca. Cingár térdei kalimpálnak a bő nadrágszár alatt. Rám tágul kék szeme:
        Nézd, mama, oroszlán! – mutat rám a bal kezével, de az anyja hajthatatlan.
        Oroszlán, oroszlán, attól még ma spenótot ebédelsz!
 
Balra kovácsműhely zaja, aztán a fazekas csuprainak összekocogása, majd a szabóollók nyisz-nyaszatolása kísér. Fejem leszegve: figyelem az oroszlánmancsokat a köveken, ahogy puhán lépdelnek a köveken: flaff-flaff-flaff. A jobb mancs után a bal mancs, aztán a jobb, aztán a bal topánka, majd a jobb topánka: kipikopp-kipikopp. Szépen varrott sárga topánkáim lépdelnek a köveken, kényesen, gyöngyökkel kivarrva. Sudár, vékony derekam büszkén kihúzom. Arannyal és sárgával hímzett barna brokátruhám a földet söpri, gyöngyös pártám magasabbnak mutat a valóságosnál, szépséges barna hajam magas kontyba tornyozva, szemöldököm magasra emeli az arcom vonalait. Nagyon büszke vagyok arra, micsoda szép ember tudok lenni.
 
Bebillegek a főtérre egyenesen, kényesen. A főtér közepén áll a díszkút: látszik rajta, hogy a falu büszkesége, gömbölyű kövekkel kirakva, kétember-magas kovácsoltvas díszítéssel a kerék körül. Felugrom a kávájára, megkapaszkodom a tető szélében – azt akarom, hogy mindenki jól lásson és halljon.
        Férjhez megyek. – mondom, bevezetés nélkül, de mindenki felfigyel. Kíváncsian néznek rám, néhányan közelebb jönnek.
        Férjhez megyek ahhoz, aki kiállja a próbámat. Nem ismertek még, de most láthattatok – és a leendő férjem megkapja velem együtt a dombon túli malmot. Az az enyém, én ott lakom. Ládáimban gyöngy és arany áll. – most már egész szép kis tömeg áll körül, boldogan mosolygok rájuk. – Egyetlenegy próbát kell kiállni, és aki először teljesíti, azzal már ma együtt megyünk haza.
        Mi az a próba? – kérdezi egy szép, szőke fiú, hosszú, szögletes álla van, és valami agyagpoharat törölget – gondolom, a kocsmáros vagy a fia lehet. Kihívóan ütközik szürke szeme az én csokoládészín pillantásommal.
        Ugorj a kútba, és mássz ki egyedül, a magad erejéből. – felelem.
Egy fiú elmosolyodik előttem az első sorban. Őt eddig észre sem vettem, gesztenyeszín haja akár az enyém, vörös ruhája, fegyverei alapján vadásznak gondolom.
 
Egy percre elhallgat a tömeg, azután azonnal pusmogás kél, mindenki a szomszédjával tárgyalja a dolgot. Előszállingóznak az emberek a boltok mélyéből is, a háziasszonyok kötényben álldogálnak, a gyerekek játék közben félrecsúszott ruháikban rohangálnak összevissza, de mindig ide- idekukkantgatva, a boltosok tartózkodóan a hátsó sorokban beszélgetnek. A szőke fiú apja hosszú padokat hozat ki a főtérre, és elkezdi a sört felszolgálni a nézelődőknek.
 
A helyiek békések és nevetősek, könnyen barátkoznak: máris hoznak nekem egy szép nagy, faragott széket, és elhelyezik a főtér legmagasabb pontján. Nem tiszteletből: inkább a jó szórakozás miatt, ha már ilyen érdekes ötlettel álltam elő…
 
Elsőként a szőke fiú lép elő. Persze, rögtön gondoltam. Nevetve biztatják:
        Hajrá, Hans, neked biztosan sikerül!
Népszerű fiú lehet, látom, ahogy a sárga és rózsaszín ruhás lányok elhúzzák a szájukat. Gondolom, nem szeretnék, ha elvinném Hanst a faluból.
 
Hans billeg két lépést a kút peremén, kidülleszti a mellét, megmutatja a karizmait – impozánsak, tagadhatatlan – még egy hódító pillantást küld felém, és leugrik. Halljuk a csobbanást, majd a kaparászó, erőlködő hangokat.
 
Egy apó, úgy tűnik, a helyi vezetőmmé nevezte ki magát, rátámaszkodik a trónom karfájára, és mesél, mesél. Érces hangja van, kicsit borszagú és borostás, de szép a ruhája. Bort hozat nekem, jégbe hűtött kancsóban, tenyérbe simuló poharakkal.
        Hans egy bohóc. – mondja. – Szép kis pojáca, körülrajongják a lányok, de a fiúk kinevetik a háta mögött. Többet törődik a pomádéval, mint a munkával, iszik és verekszik, de azt meg ügyetlenül. Azért érdemes jóba lenni vele, mert szeret népszerű lenni: bort hozat a lányoknak, a fiúknak meg sört és pálinkát az apja kocsmájában. Gazdagok, megtehetik, hogy vendégül lássák a többieket.
        És te, bátyám? Rólad mit tudhatok?
        Engem hívj Gurlorov apónak, mindenki így hív. Állítólag ilyen hanggal nyelem a bort. Az igazi nevem régen elfelejtettem én is. – mondja, és nevet rám. Kicsit foghíjas, de ragyogón nevet, mintha kisütne a nap. – Én vagyok az orvos a faluban. Sok dolgom nincs, itt mindenki egészséges, csak körbejárok, és a legjobb házasszonyoknál ebédelek sorra.
 
Aggódni kezdek közben a napszőke fiúért, de látom: már a többiek is. Kérdőn néznek rám, és megegyezünk abban, hogy kihúzzuk Hanst. Nehogy valami baja essen egy ilyen buta próba miatt. Ha nem sikerült, hát nem sikerült.
 
Hans csapzottan, ázottan kerül elő, köpködi a vizet, bőre sok helyen sebes, karjait lenyúzták kicsit a kút kövei. Gurlorov apó odasiet, de nincs szükség a segítségére – Hans dühösen rohan be a kocsmába.
        Sikerült volna, ha nem húztok ki! – kiabálja vissza.
 
Kérdőn nézek az emberekre, de csak nevetnek – nem kell Hanst komolyan venni.
        Hamar kiheveri, estére már lesz vagy nyolc lány, aki megvigasztalja. – mondják többen is.
Felnevetek én is. Visszasétálok a székemhez, és hozatok oda egy asztalt és sok-sok széket. Elérte a kora délutáni árnyék a térnek ezt a felét, a vadgesztenyefák lombja alatt kellemesen hűvös a tér sarka. Apóval a balomon megkérem a többieket: jöjjenek ők is, együnk együtt egy ebédet. Illatos pecsenyéket és hűtött bort hoz ki a kocsmáros, aztán ő is leül közénk.
        Látom, nem haragszik a fia miatt. – szólítom meg.
        Ugyan! – nevet ő is. – Hans tanulhatna belőle, de úgysem fog.
 
Finom érintés a nyakam jobb oldalán: a vadász áll mellettem. Cirógatásától megborzong a bőröm.
        Megpróbálom én is. – hangja lágy és mély, de valahogy feledhető. Megpróbálja csokoládéscsésze szemének olvatag pillantását az enyémbe kapcsolni.
Már indul is. Pár lépéssel a tér közepére ér, és azonnal beugrik a kútba.
 
        Pavel erdész, de a vadat is ő fogja a kocsmáros számára. Halk szavú gyerek, ritkán jön be közénk. Az anyjával él a domb szélén, egészen a fenyők alatt. Szerintem unalmas. – mondja Gurlorov apó.
        Apókám, még egy kis bort? – csúfolódom vele, mert már így is kicsit kóvályogva kapaszkodik a poharába. Rám nevet, és felcsuklik. Felemeli a poharát.
        A legszebb idegenre, aki a mi városunkból házasodik! – és lehajtja a bort, ami az állán kétfelől csurog a nyakába.
 
Én is elkábulok kicsit a bortól, az egyre hosszabbodó árnyékok között elnézem a vidáman trécselő embereket, akiknek déli harsány hangja elhalkul, a bortól és a nehéz ételektől elnehezül a fejük is. Hátradőlök, félig lehunyt szemhéjam alól figyelem az asztal körüli zsongító beszélgetést. A fák lombja még arany fényben fürdik, a tövüket már a homály takargatja be.
 
        Húzzuk ki a vadászt. – mondom tétován, és egyetértenek velem. Nem hagyhatjuk órákra a kútban. Pavel megkönnyebbül, amikor végre kikönyököl a kút mélyéből, és köszöni – azt mondja, már segítségért kiabálni sem volt ereje. Elneveti magát, vizes fürtjei a homlokába hullanak.
        Nem voltam elég erős. – mondja, és mélyen a szemembe néz.
        Nem, nem voltál elég erős. – hagyom jóvá. Látom, hogy őszintén meglepődik a válaszon.
 
Felállok, de még nem tudom, hogyan köszönjek el. Álmosodó arcok néznek rám, a kocsmáros már hordatja vissza a székeket, padokat. Sorra nyílnak ki a házak fényszemei. Vajon hova megyek éjszakára? Ide nem tartozom. Téblábolok ügyetlenül.
 
Sápadt, fekete férfi jelenik meg a szürkületben. A falu vége felől jön, az emberek mögött szinte világít a fehér arca. Látom az arcokon: ismeretlen számukra is, idegen, furcsa. Szoros fekete ruhája díszes, fényelnyelő, haja éjszakaszín, arca egészen fehér. Egy szót sem szól, csak felugrik a kút szélére, rám néz egy szívmegállító pillanatra, és leugrik. A csobbanás hangja más, fémes, mintha ezüstharangot ütöttek volna meg. A tömeg előredől.
 
Mindenki a kút közelébe húzódik. Utat nyitnak nekem. Húz a kút, húz a mélye. Pár percnyi néma várakozás. Leszólnak érte, de nem felel. A hangok ide-oda csengenek a kút falai között. Várunk. Leszólnak még egyszer, hangosabban. Csak a kérdező hangja verődik vissza a kút mélyéről, sötétkéken, búgva. Reszkető csend, lassan telő percek, órák. Mintha nem járna a levegő sem. Megjelennek a fejünk fölött az első csillagok.
 
Ijedten tördelem a kezem.
 
A férfi végre kiemelkedik a kútból, és talán egy pillanatnyi ideig még lebeg is fölötte, mielőtt a kávára támaszkodna. Én… megdobban a szívem. Ha vizes is, egyáltalán nem látszik rajta. A fekete figura nem válik el az éjszakai égtől, a csillagok rajzolják körbe az alakját. Lehajtott fejét felemeli, szeme azonnal rám talál. Szeme mélyebb, mint a kút, egészen elveszek benne.
 
Nem tudok szólni, meg vagyok hökkenve. Én a faluból akartam férjet választani, de… nyilvánvalóan kiállta a próbát. Valamiért félek tőle, de mit tehetnék? Szó nélkül felé nyújtom mindkét kezem. Megérinti, megfogja a kezeim, és megcsókol. Szája hideg, a bőre illata idegen, talán páfrányokra emlékeztet, vagy ősöreg fenyőkre. Beleborzongok, mintha gyöngyszemek szaladnának végig az ereimen.
 
        Te vagy a férjem.
 
A falu elcsendesedik, az emberek várakozón néznek rám: védenének is, küldenének is. Idegen vagyok nekik én is, mégis féltenek ettől a különös, néma fiútól. Én is furcsán érzem magam – vonz és taszít egyszerre. Rám nevet, kivillannak hegyes fogai, de felderülő arcától mégis megnyugszom. Hozzásimulok, és úgy érzem: otthon vagyok. Kitör az éljenzés és ünneplés. Éneklő emberek kísérnek minket a város határáig, az erdő felé. Lobognak a színes szalagok az éjszakában, virágok hullanak a fejünkre, és mi egymáshoz igazítjuk a lépteinket. Átölel, mintha faág fonná át a vállamat.
 
Sétálunk egymás mellett, kézen fogva, lehajtott fejjel. Lassan elmarad mögülünk a kisváros fénye, hangja. Elmaradnak belőlem a kétségek is. Talpunk alatt kő, aztán por, majd moha, gyökér. Az erdőben egyre mélyebbre járunk, és én egyre mélyebbre járok a szerelemben. Keze hűvös, biztos és kemény, betölti minden porcikám, csak vele és benne létezem. Susog a fák lombja a fejünk fölött, a csillagok ugrálnak az ágak végein. Ő az én párom, társam, a tökéletes. A fák állnak sort éjszakai sétánkhoz.
 
Eltelek a néma éjszakai levegővel. A lábam elé figyelek, a gyöngyös topánok újra oroszlánmancsok az erdő talaján. Felsandítok rá, de nem rémíti meg a változás: troll alakban néz rám vissza. Egészen váratlanul ér a támadása. Kőszerű tagjai leszorítanak, szeme eltűnik a sziklaarcban, hiába tusakodom oroszlánként, lányként, oroszlánként, a teste erősebb és nehezebb, vadabb és nyersebb. A döbbent ijedtséget béna fájdalom váltja, gerincem roppan egy ellenséges gyökéren, és ő belém hatol. Az erőszak kimondhatatlanul fáj, a kő hidege és durvasága átjárja a testem, felsérti, összesebzi, megalázza. Gyűlölöm magam a nem akart, ám mégis érzett gyönyörűség miatt. Fájdalmam végigsikolt az erdőn, és a pusztulás söpör át mindenen. Elájulok.
 
Halott erdőben ébredek egyedül. Kiégett, puszta föld és pernyével borított homok hever fáradtan alattam, a fák tétován billegnek, eldőlnének, de nincs hozzá erejük. Amerre a szemem ellát, minden hegyen, dombon és völgyön szürke-fekete halál tenyészik.
 
Összetört minden csontom, furcsa a kín: még sosem éreztem ennyire, hogy testem van, hogy anyagból vagyok. Talán repülni sem tudnék, ha volna is erőm megpróbálni. Elvonszolom magam a malomig, amiről úgy mondtam: az enyém. Nem tudom, honnan tudtam a létéről, nem tudom, hogyan ígérhettem a faluban – de most megtalálom, és valóban ott áll, a domb mögött, ahol elmeséltem. Az erdő közepén, a gömbölyű köveken futó patak mellett. Belépek a faajtón, lerogyok a székre a faasztal mellett. Összeroskadok. Könnyeim nem gyöngyként peregnek: lencsét sírok és borsót. A szemek hatalmas halmait zsákokba töltöm, és a lencsés és borsós zsákok között összekucorodom aludni. A padló fája nyom és nyomorgat, de nincs erőm megmozdulni.
 
Ősszel ébredek, azt hiszem. A holt földön nem látszik változás: nem hullanak a levelek, hisz rég elégtek mind. Az ég azonban már szürke és nyirkos, esőszagú, és varjak keringenek éhesen a dombok felett. Éhes vagyok és rongyos, fáradt és szomorú. Nyikorog az ablakom – most veszem csak észre. Talán erre ébredtem fel. Kezem reszket, beleejtem az ölembe, de így sem nyugszik. Valamit csinálnom kell. A nyár biztosan elmúlt már, heteket aludhattam át.
 
Megfogom a lencsés zsákot, amit még bánatom első napján sírtam össze, és valahogy a hátamra veszem. Pokolian meggörnyedek alatta, gerincem minden pontja külön sajog a súly alatt. Nagyon nehéz. A súly belenyom a földbe, ahogy topogok lassan az erdőn át a falu felé. Minden szívfájdalmam a hátamat nyomja, szorítja le a földre, és mégis mennem kell. Már támolygok, mire a puha port felváltja a szürke kő a talpam alatt.
 
Beérek a városba, lépteim csoszognak a gömbölyű köveken. Görnyedtemben is látom, hogy a régen színes falak égetten, feketén állnak sorfalat, hogy ember alig jár az utcán, hogy kopár lett minden. Nem tudok feljebb pillantani, mert félek, hogy ha leesik a lencse súlya a hátamról, többé nem tudom felvenni. Emlékezetből, szinte térden csúszva érkezem a főtérre, ahol ledobom a zsákot. Végre kiegyenesedhetem. Ó… fáj látni a teret. Minden szürke és fekete, korommarta, szélfútta. A valaha gyönyörű, árnyas lombú vadgesztenye csupaszon mered az égre, összefirkálva a szürke felhőket.
 
        Lencse van eladó! – én is elhalónak, gyengének hallom a saját hangom.
Emberek jönnek körém, vagy ismeretlenek, vagy csak a komorság teszi felismerhetetlenné az arcukat.
        Ó, drágám! – mondja egy aprócska asszony. – Nincs itt pénze senkinek. Tavasz óta éhezünk. Felégett a környék, nincs gyümölcs, nincs búza, nincsenek állatok… Ami pénzünk volt, már rég élelemre cseréltük a szomszédos falvakkal, városokkal.
Sírni szeretnék. Úgy látszik, elfogytak a könnyeim. Csak állok bután, bénán a szürke tér közepén, az ostoba zsákom mellett. Mit akartam?
        Kérnétek nekem egy mérőlapátot a kocsmárostól? Szétosztanám a lencsét, ha nem bántódtok meg.
Megsimogatják a karom. Ők még tudnak sírni: könnyel telik meg a szemük. Kapok lapátot, és sorba állnak előttem kis zsákokkal, edényekkel. Minden családnak tudok adni egy szép adag lencsét. A vörös hajú kisfiú, akit először spenóttól menekülni láttam, a sor végéről rám vigyorog, a fogai kicsit kajlák, de ragyogó fehérek. Belekócolok a hajába.
 
Könnyebb háttal, gerinccel megyek haza, továbbra is éhesen, egyedül. Újra lekuporodom aludni, nem tudok mást tenni, nem is akarok. Bár… kitakarítok még előtte, mert a nyikorgó ablakon át a szél behordta a port, a pernyét a házba, a fapadló réseiben sötéten üldögél a halál. Söprés után vízzel locsolok fel mindent, és mire megszárad, finom tiszta, faillatú, borostyánfényű lesz a szobám. Az ágyat is észreveszem az árnyékos sarokban. Végre lefekhetek. Dunyha alá húzódom – hideg van már.
 
Hosszabbak az árnyékok, amikor ébredek. Puha, borostyán napsugár cirógatja az arcom. A moha aranyszínben csillog az erdő földjén és a fák tövén. Csípős a reggel, amikor útnak indulok a borsóval a falu felé. Már meg sem próbálom eladni az élelmet. Az emberek bátortalanul, de kedvesen jönnek elém, és amikor kérem a mérőlapátot, az egyik lány elkezd énekelni. Nem valami erős, bátor, zengő ének ez, hangocskája gyenge és bizonytalan, de mégis: ének cseng-bong a szürke falak között. Most látom: az őszi esők lemosták a korom nagy részét a falakról, már nem csupa fekete, csupa szürke a városka.
 
Marad egy nagy adag borsóm, amivel nem tudok mit kezdeni – soha életemben nem ennék meg egyedül ennyit. A kocsmáros sürög-forog, tüzet rak a főtéren, kerít egy bográcsot, és közösen főzzük a borsót. Most már mindenki énekel, bár fázósan húzzák össze magukat egymás közelében, egyre közelebb húzódva a melegítő tűzhöz is.
 
Beleeszem a megfőtt borsóba – jé, hisz hónapok óta nem ettem. Mohón eszem, a meleg borsó átmelegíti egész fagyott, lélektelenné szürkült szomorú életem.
 
Tartóztatnak, hogy maradjak a faluban, de én mennék: hiszen dolgom van! Amikor hazaérek, a malom mögötti területet tíz körmömmel kaparom, ásom fel, és a hajam közül búzaszemeket fésülök, pergetek ki. Nem fekhetek az ágyba: ráfekszem a földre, beborítom, mint egy hólepel, és tavaszig alszom rajta. Amikor jövőre kikel az aranyló búza, vörös pipacsok és búzavirágok körítik, madarak énekelnek fölötte és körbesusogja az erdő.
 
A búzát learatom, és lisztet őrölök a malomban. Teszem a dolgom öntudatlan. Amikor elkészül a finom, fehér por, zsákokba töltöm, és elképedek: honnan tudom én, hogyan kell lisztet csinálni?! Három hatalmas zsáknyi lisztet őröltem a vízimalom segítségével, a csendben somolygó patak vizével. Talicskát találok a malom mögött, rárakom a zsákokat, és dudorászva elindulok a falu felé.
 
Lépteim újra – kipikopp – vidáman kopognak a köveken. Gyöngyeim, pártám rég elhullottak, ruhámon semmi dísz, de a hajam kibontva öleli körbe a vállam, a derekam, gesztenyeszín hullámai ragyognak a tavaszi fényben. Balról kijön a kovács:
        Jó reggelt, tündérlány! – integet felém. Mögötte izzik a kemence, dolgoznak az inasok.
        Jó reggelt, szépségem! – mondja a fazekas, könyékig csupa agyag a keze, az arca ragyog, a bolt kapuja mellett színesre festett csuprok, bögrék billegnek egy girbe-gurba állványon.
        Jó reggelt, kisasszony! – szalad elém a szabó is. A kezében szépséges fehér ruha, csupa csipke, mint egy álom, sárga szalagok díszítik a derekát, nyakát, puffos ujjait. – A ruhát szívesen magának adom ám, ha kéri!
        De hát én az erdőben élek, bácsi! – szabadkozom. – Nem való oda egy ilyen gyönyörű ruha.
        Nem az erdő a lényeg, hanem hogy te viseled. – mosolyog rám.
Zavarba jövök, de elfogadom. Tényleg nagyon szép ruha, és biztosan jól állna. Egy pillanatra a szívembe szúr, hogy ő nem lát benne, de a fájdalom el is múlik azonnal.
 
Ragyog a napfényben a főtér, a ragyogó nap tiszteletére virágokkal díszítették fel a díszkutat, a lámpásokat, a kapukat, az ablakokat. A kocsmáros kihordtatta az asztalait, jókedvű emberek söröznek mellettük. A gesztenyefa szétteríti tenyér alakú leveleit, kúpos virágai bólogatnak a fényben.
 
Betolom a lisztes zsákokat a térre, és – mint régen – felugrom a díszkút kávájára.
        Elmegyek. – bevezető most sincs, de azonnal figyelnek rám. Itt… itt szeretnek engem.
        Elmegyek a malomból, a falu környékéről. Elindulok az erdőbe. – eszembe jutnak a törpék, és újra ennyit tudok csak mondani: – Szerencsét próbálni.
Ott van az emberek között Hans, kétfelől lányok kerítik, egy rózsaszín ruhás édes szöszke, dundi karokkal és kerek arcocskával, és egy égszínkék-ruhás göndör vörös, aki el sem engedi a karját. Mindhárman szomorkásan néznek rám. Pavel idős asszonyba karol: azt hiszem, az édesanyja lehet. Gurlorov apó felém furakodik a tömegben. Még beszélek, amíg el nem sírom magam.
        Ezt a lisztet azért hoztam, hogy utoljára valamit szétoszthassak köztetek. És hát.. a malmomat is szeretném valakire rábízni. Jó malom, erős és nagy, egyedül meg tudtam őrölni ezt a sok lisztet. – és itt elszakad a fegyelem, elsírom magam. Könnyeket sírok, igazi, sós könnyeket, a víz végigmossa az arcom, megcirógatja a szempilláim.
 
A kis kócos, vigyori kölyök a kezembe csúsztatja a kezét. Az anyjára nézek:
        Odaadhatom a malmot? Szeretném, ha a fiúé lenne, ha felnő.
        Köszönjük. – suttogja. – Elfogadjuk.
        Akkor most igyunk együtt egy pohár bort. Remélem, meghív egy pohárra, kocsmáros úr. – kérdőn emelem a szemöldököm, de már hozza is a kancsót, a poharakat, már készül a nagy, kerek asztal a tér közepére. Az egész falu kijön a búcsúztatásomra. Még táncot is rendeznek, csak úgy repülnek a sárga szalagok az új ruhámról, miközben megforgatnak.
 
Hajnal felé, lassan indulok el. Már mindenki alszik. Gurlorov apótól búcsúzom utoljára: ő elkísért a falu széléig.
        Vigyázz magadra! – óv ő is.
        Rendben leszek. – szeretném megnyugtatni. Biztosan tudom, hogy kész vagyok az útra. Már nem fáj semmi. Elindulhatok az erdőbe.
 
Elengedem az öreg kezét. Még ott áll mellettem az apó, amikor meglátom őt. Most nem fekete ruha van rajta: zöld ruhája bársonyos, puha, fekete haja a vállára omlik. Elengedi a mohos fát, amit eddig támasztott, és mosolyogva, kinyújtott kézzel jön értem.
        Eljössz velem a barlangomba? – kérdezi.
        Elmegyek.

Szólj hozzá!